Irodalmi Szemle, 1986

1986/2 - Rácz Olivér: Elkötelezettség, pártosság — irodalom

lalásra kötelez. Az író korának szószólója, s Eötvös József hajdani, felfigyeltető két sora ma is érvényes:

Kit nem hevít korának érzeménye,

szakítsa ketté lantja húrjait.

Az elkötelezettség költői megfogalmazására bukkantunk. De az elkötelezettség nem születik együtt az emberrel, mint ahogyan az emberi értékek és fogyatékosságok sem: a kor „érzeménye”, a kor átérzése nélkül a művész csak szemlélője lehet a világnak, alakítója nem. Az irodalom és a politika egymástól elválaszthatatlan fogalmak: Dózsa György ceglédi beszéde — irodalom; Petőfi, Ady, József Attila, Radnóti, Hviezdoslav, Wolker, Laco Novomeský költészete — politika. Ezért nem létezik a szó semlegesítő értelmében értelmezett „tárgyilagos” irodalom, s ezért nem létezhet társadalmi tudattól független nemzeti öntudat sem. Többek között azért sem, mert — Dózsa Györgyöt idéztük, de idézhetnénk a „selské boure” néven ismert csehországi parasztlázadásokat, vagy akár a ti- roli, az osztrák, a Teli Vilmos legendát létrehozó svájci felkeléseket — a történelem arra tanít, hogy a múlt minden nagy „nemzeti" forradalmát a szociális helyzet tarthatatlansága, a szociális forrongás, a társadalmi tudat eszmélései hozták létre. S ha világviszonylatban és történelmi síkon elemezzük a kérdést, mikor és hogyan pattant ki az idők méhéből az emberi és vele együtt a kirekesztettség elleni lázadás nemzeti öntudata, a Spartacus-felkeléstől kezdve a kuruc szabadságharcokig, a nagy francia forradalomtól, az 1848-as szabadságharcoktól kezdve egészen a nagy októberi szocialista forradalomig

— mindig ugyanazt a képletet kapjuk. De — visszatérve napjainkhoz, feltehetjük így is a kérdést: vajon volt-e, lehetett-e a rabszolgának a hajdani Rómában, Athénben, az ókori Perzsiában, a jobbágynak a rendi Magyarországon, Angliában, a cári Oroszországban vagy bárhol másutt a világon, valaha is nemzeti öntudata? Van-e, lehet-e ma a világ bármely tőkés országába elszármazott vendégmunkásnak, a „Gastarbeiternek” nemzeti öntudata? És lehetett-e a fasizmus évei alatt nemzeti öntudatról beszélni — egy olyan korszakban, amikor a nemzet nagy tömegei a legbrutálisabb elnyomatás igája alatt nyögtek, s amikor a nemzet államalkotó közösségéből, Európa-szerte, emberek millióit rekesztették ki?

A nemzeti öntudat internacionalista jellegű kibontakozását a szocialista erők összefogása tette lehetővé. Amikor a harmincas évek elején Európa-szerte kialakultak a fasizmus ellen összefogni kész, legelső egységfrontok, a Népfrontok, serdülő éveimet éltem: harminchatban lettem főiskolás. Első egyetemi évem során robbantak ki a korombeli főiskolai értelmiség első ideológiai összecsapásai, s ekkor alakítottuk meg néhányad magammal — kezdetben féltucatnyian sem voltunk —, a jobboldali főiskolás körök szervezkedésének ellensúlyozására a Csehszlovákiai Haladó Magyar Főiskolások Eötvös József Körét. S miután akkoriban kezdtem ráébredni a nemzeti öntudat valódi lényegére, hiba lenne elhallgatni, hogy mozgalmunkhoz az akkori magyarországi haladó erők Márciusi Frontja is példaképül szolgált. Tizenkilenc éves voltam.

Tizenöt éves koromtól kezdve büszkén kommunistának vallottam, sőt — hittem magamat. Holott — egyszerűen csak anarchista voltam: a mindenkori ifjúság mindenkori lázadásai hevítettek. Éveknek kellett eltelniük, amíg tudatosult bennem, hogy „politikai és világnézeti meggyőződéseimből” hiányzik a politikai és világnézeti alap. Nekem is szemtől szemben kellett megismerkednem a fasizmussal — az Anschluss, Ausztria hitleri megszállása, egyetemi városomtól néhány kilométernyire zajlott le, s én láttam, amint a műszaki alakulatok felszerelik a Duna hídjának pillérei fölé a robbanóanyagokat; ennél sokkal többet az akkori Csehszlovák Köztársaság urai, sajnos, nem tettek —, s tudomásul kellett vennem, hogy csak kétféle világ létezik: az egyik, amelyik nyíltan vagy csak sunyítva, de cimborái a fasizmussal, s a másik, amely szembeszáll vele. Az antifasizmus még nem marxizmus. De utat mutat az internacionalista egység megvalósíthatósága felé.

Elkötelezettség, pártosság, irodalom: az iró lehetőleg ne sokat beszéljen önmagáról — beszéljenek róla és helyette a művei. De nekem most visszafelé is számot kell adnom a megtett útról: ünnepi évfordulók esztendejét éljük, s az emlékezés kötelez.

Számomra az idézett, s oly kedves-együgyűen megfogalmazott Karin Michaelis-i tétel valaha így hangzott: Szülővárosom a világ legszebb városa, mert ott születtem én ...