Irodalmi Szemle, 1985

1985/10 - KRITIKA - Dusza István: Egy modern clown naplója

hogy olykor, szemben a felismerhető időrendiséggel, meghatározó rendezőelvként a gondolati és tartalmi asszociációs lánc domináljon.

Ezeket az Írásokat elsősorban az különbözteti meg a magyar irodalomban általánosan ismert humoros alkotásoktól, hogy témáikat a mindennapi létnek és mindennapi tudatnak egy nem mindennapi tudaton átszűrt tükröződései adják. Ezekben nem egy megfigyelt társadalmi jelenség, jellembeli fogyatékosság, kisemberi esendőség növekedik az író közreműködésével irodalmi értékű történetté. Még csak nem is a groteszk születésének Örkény István által megfogalmazott sajátosságai jellemzik ezeket a „naplójegyzeteket”. Legtöbbjük a maga nemében kétségtelenül groteszk, de nem az író kitalálta „valószínűtlenség valószínűsítése” révén. Ezekben a reális világ törvényszerűségei közepette az emberi szabadság és korlátozottság ellentmondásaiból születő groteszk helyzetek dominálnak. Önmagunkra döbbenünk, énünk ezerszer megélt kiszolgáltatottságának az érzését tudatosítjuk, éljük át újra az író által megfogalmazott történet, helyzet, gondolat szintjén. Kauzálisnak vélt korlátozottságaink, kiszolgáltatottságaink a mindennapi hatalmaknak — szerelőknek, lakótelep-tervezőknek, építészeknek, tolvajoknak, sofőröknek, titkárnőknek, kapusoknak, tehetségtelen pszichiátereknek, a tévének, a giccsgyártóknak, az uralhatatlan tárgyaknak stb. — ebben a kötetben általános érvényűek, olyannyira, hogy rádöbbenünk: ezek a helyzetek, a realitás e fonákságai kétségtelenül csak a komikus segítségével viselhetők el. Zs. Nagy Lajos íróként nem kell hogy belülről élje át teremtett hőseinek sorsát. Groteszk történeteinek önmaga a hőse, s így váltja ki az olvasó együttérzését. E modern clown-szerepnek az olvasói—befogadói mechanizmusát leginkább Chaplin némafilmjeiben a kiszolgáltatottságot, esetlenséget, jó szándékú tisztaságot, esetleges sorsot kísérő nézői nevető-meghatódáshoz hasonlíthatom. írónk minden esetben a mindenapi valóság történéseit lényegíti át szatírává, s lírai vénájú alkotó lévén, emeli mindezt groteszk történetté. Csakhogy az Örkény által felállított műfaji képletet (groteszk egyenlő szatíra plusz líra) felbontja. Az egyáltalán nem komikus élethelyzetet iróniával s a szatíra megkívánta távolságtartással és társadalmisággal szemlélve, önmaga egyéniségének átlényegítő lírájával ötvözi. Vagyis az Örkényi groteszkben valószínűsített valószínűtlenség helyett ezekben a „rendetlen naplójegyzetekben” a valószerűtlenedett valószínűséggel találjuk szembe magunkat. Ugyanúgy, ahogy mindennapjaink történéseiben lenni szokott, amikor hitetlenkedve és kétkedve állunk a valóság „valószerűtlen” megjelenési formáját látva, átélve, de legtöbbször meg- és elszenvedve.

Ennél sokkal keményebben ütköző és könyörtelenebb az újratalálkozás mindazokkal a dolgokkal, amelyeket magunk is megéltünk, de önsajnálatunk, kicsinyes félelmeink, véletlenszerűségnek hazudott hibáink takargatása okán nem vallottunk be. Zs. Nagy ebben a kötetben úgy boncolja élve önmagát, saját mindennapjait, gyengeségeit, hogy ugyanakkor meggyőz minket erejéről, optimizmusáról: mindez legyőzhető. Nevetve mondja: Ide figyeljetek, most ugyan valaki megsebzett, egy hivatal nullának tekintett, az ismeretlen lakótelep még ismeretlenebb tervezője kiforgatott emberi mivoltomból, de nem baj! Ide figyeljetek, én ennek ellenére megmaradtam embernek, mert mindez csak a valószerűtlenedett valóság. Valójában az nem ilyen, tudom, tudjátok, tudják: tudjuk. És nem tehetünk mást, mint odafigyelünk . ..

Talán lenne okom fanyalogni a kötet néhány írása fölött. Az egyenetlenség? Mondhatom, hiszen az értékek legitimálása mellett erre is kiterjedt a figyelmem. Csakhogy ez a kötet nem egy meg egy írásból áll, hanem egy rapszodikusan születő naplóból, amelyben egy költő az író jelmezébe bújik, s az író költőnek mutatja magát. Együtt a kettő a modern clown. Igazi önarcképe ez Zs. Nagy Lajosnak. Ö is a fekete bohóc, a buta August álarcában járja a világot, akárcsak mi. Ebben az ars poeticában a bohóc, a bohócszerep nem a költő-lét metaforája, még csak nem is a civil-lété, hanem éppen a mindennapi lét mindennapi tragédiáinak a feloldását segítő alkotói alapállás. Nem komolytalanság, ennél egy modern clown bátrabb s önzetlenebb is. Az álarc Zs. Nagynak nem azért kell, hogy önmagát, helyzetét, panaszait elmondja. A modern clown fogalma nem maszk, nem szerep, hanem sors-analógia. A költő az író és a kisember sorsának analógiája. Mindennapjaink totális átélése csak ebben a maszkban úszható meg epebaj, stressz, gyomorfekély, szívinfarktus, alkoholizmus, tudathasadás nélkül. S ha mindez mégsem lenne elég, akkor önmagunk elviseléséhez, sorsunk tisztességéhez, újrakezdésünk lehetőségéhez kell a fintor, a bukfenc, a mosoly — a clown belső derűje.