Irodalmi Szemle, 1985
1985/10 - ÉLŐ MÚLT - Turczel Lajos: Irodalmi paródiák két háború közti sajtónkban
PÉTERPÄL MIKLÓS: Bucsu Móricz Zsigmondtói Sokan írtak már hozzád verseket: Balasa, Zrínyi, Csokonai, Berzsenyi, Petőfi, Arany s Madách is, lehet: nagy elődeim dicső ezrei, kik énelőttem mentek be a kába halhatatlanságnak csarnokába. S mivel ezt tette Illyés és Ady, Anonymus, Kosztolányi s Babits, hozzálátok már én is vallani s pennámhoz nyúlok immár magam is, a legnagyobbaknak szerény utóda, ki tudja: néki nem jut soha óda. Ja persze, a sors rém igaztalan, Te is tudtad ezt, óh Móricz Zsiga s szétnéztél zordan és vigasztalan, miként arénán szétnéz a bika. De hogy küzdhetnék én a sorsom ellen? Nem bírná ki kopottas, gyenge mellem. Ne hidd, hogy nem alázkodom soha: nézd, jó újság talán a Magyar Hírlap; ha nem is kéne ötven korona, óh szűz papír, kéjesen teleírlak. Te is ismerted egykoron e sorsot s mégis már a babérkoszorút hordod. Rád gondolok s ez ad mindig erőt, Túri Dani magasztos, tiszta példám (én is voltam oly legény azelőtt). Komor szemed a fellegekből néz rám. S érzem, hogy hivogat már büszke csábja a halhatatlanságnak csarnokába. Esti hangulat lNeoklasszisjuturoparnasszista jormábanJ Csöndes az esteli csend, feketülve sötétlik a város, száz üde fény, mi kigyúl s terjed a pára felett. Lelkem is ily lebegő, rezegő, deli fény, mely a sáros emberek árja fölött szívja a szűzi szelet. Néha magány hidegen körűiül, vagyok éteri csillag, mely mereven meredez, s nem veszi semmi körül. Lelkem, erős daliám, ma megérteni bírlak: furcsa mimóza leszel, mely a magánynak örül. Csöndes az esteli csend, feketülve felébred az éj már, s minden igézve tűző fényeket eltemete; máshol az óra nyomán ki-kigyulva tüzelget a kéj bár, rejtekemen rekedek kerge, rekedt remete. RlMSZABÖ LÁSZLÓ:
