Irodalmi Szemle, 1985
1985/10 - Ardamica Ferenc: Görbe Tükör előtt
vecske, már az elején elveszel benne, majd egyik kastélyból a másikba hurcolkodsz az unokáddal, mert a kastélyokat zsinórban festik, azután elvesznek a hajtűid (rád jön az irás), s amíg meg nem lesz, Tündér Ilonát játszol, véletlenül arra jár Szél Herceg, meglátja lebontott, hosszú hajad, beléd szeret és a magáévá ... akarom mondani, magával visz... — Elég! Mondhatom, igen zavarosan emlékszel vissza a történetre! A Szél Herceg szerelme nem én voltam, az egy másik könyv, egy mesekönyv, amit szintén én írtam, a Szandi naplója előtt. — Még hogy én... zavarosan...? Akkor most mondd: kölykezett-e a macska a naplóban, vagy sem? — Kölykezett, de ... — Semmi de! Íme a bizonyíték, hogy jól emlékszem. Te pedig hurcolászod benne a kiscicákat egy faluban. — Igen, de nem azért írtam ... — Hát persze hogy nem azért, hanem azért, hogy nagyanyai mivoltod teljes csődjét ábrázolhassad. így volt? — Miau-u-u-u! II Bárcziripelt Pista — Legszívesebben a cseresznyefán, a napraforgón és az igazságsorompón cziripelek. Közben még a behemót, mocskos körmű hüllőkkel is ráérek törődni. Vegyétek tudomásul, ezt a cziripelést csak az atombomba vagy a pörsing fojthatja belém. Szeretek sírni. Főleg, ha piálok. Most is sírnék, de attól félek, hogy az emberiség felett elsírt könnyeimet steril sugarak szárítják föl orcáimról. Egyesek szerint hétszer hét évig nem jelenik meg újabb könyvem, mivel mindjárt az első tükröt öklömmel bezúztam. De én nem vagyok babonás. Rendíthetetlenül hiszem, hogy legfőbb kötelességem: figyelmeztetni az országot az országút szélén kitördelt cseresznyefákra. Legfeljebb a vezetéknevemhez csatolok egy t betűt, és ezentúl Bárczi- ripel helyett a Bárcziripeltet fogom használni. Hol vagy, fa? — kérdem. A fa nem felel. Csodálkozom. No nem azon, hogy a fa néma maradt, hanem azon, hogy az emberiséget ez egyáltalán nem érdekli. Persze, ha a busz megállna, utasai biztosan megrohamoznák a pirosló cseresznyefákat. A potya cseresznye bezzeg jól jönne! Hogy én, Bárcziripelt Pista, a költő, szakajtanék-e róluk? Hát... Nem tudom. Ez attól függ, szerette-e József Attila a cseresznyét, valamint a piát?! Jó volna tudni, szerette-e?! A cseresznyefán legelő verebek cziripelik, tehát tudják. Le kellene lövöldözni a szemteleneket, de nem, inkább ne, ne legyen öldöklés, a cseresznyék már úgyis olyan vérpirosak! (Majd szórok nekik néhány valóságmorzsát, attól biztosan felfordulnak!) Apropó, József Attila! Anyám emlői helyett József Attilán táplálkoztam. Tápláló teje volt, szépen kifejlődtem. Illett őt elsiratni. Mit elsiratni?! Elbőgni! Elzokogni! Mit zokogni? Megőrülni... Jaj! ... Téboly! Jöjj! Nem jön! Csak beteg fecskék jönnek. (Na tessék, alig pusztítottam ki a verebeket!...) Mondom, jönnek a beteg fecskék. (Csak tudnám, mi bajuk?) Verdesve szállnak. Mögöttük, előttük, felettük, alattuk, mellettük fekete vászon. Letakarják vele költeményeimet, gyöngyvonatkáimat. Direkt muszáj őket letakarni! Egyiküktől razdva megvadult a kutyám, s most ugat, annyira ugat, hogy a vécét sem lehet tőle nyugodtan lesúrolni. Jó, hogy Ady Endre már nem él, mit szólna ahhoz, hogy a költő, a Bárcziripelt vécét súrol, miközben hátában ropog a piros géppisztoly, és ugat a razdva nagy kutya. Jaj! Hagyja abba az a nagy kutyái Egy beteg fecske már igazán lelőhette volna. Nem bírom ezt az ugatást, a vécé is olyan büdös, a tükör is olyan görbe, mégsem tudok egyiküktől sem elszakadni... Nézem az arcom, faggatom, bírod-e majd, komám? Hát bírom, persze hogy bírom (az ugatást kivéve!), még bírom a semmittevést, mit csináljak, mi mást csinálhatnék, te ostoba tükör? Hja?! Hogy verset is írhatnék? Ami késik, nem múlik! Nemhiába vagyok konok delej. Az álmokról még nem beszéltem.
