Irodalmi Szemle, 1985

1985/10 - Vajkai Miklós: Lusta por

kíroz. Hozza-viszi az utasokat. A Gyárhoz. A nyaralóközponthoz. Lám, lám. Örvösgúnyárd fürdőváros már. Legalábbis, amíg a nyár tart,

fordul s már távozik is a citromsárga busz. Megy neki a JELEN IDŐ tortaszeletének. Elbizonytalanodom. Figyelek, de sűrűn hőköltet vissza a kételyem. Megáll a kezem. Félúton megáll ez a melőskéz. Megáll A. és B. pont közt. A pólusok közt megállapodik. Hát sosem lesz vége? Megtorpan a tagom, rövid csönd: áramszünet a magasfeszültségen. Hát

én nemigen tudom, hogy mi zajlik itt, mi történik itt kívül-belül, hát én azt nemigen tudom. MI VAN? Hát azt istenuccse, csak sejdítem. Mert ahhoz jobban kellett volna készülnöm. Tán irányt is vétettem. S olyan ez az egész, mintha komiszul rászedtek volna... Mintha úgy kezdtem volna a dolgokhoz, hogy direkt ilyen legyen az ábra... Hát nem baga- tell dolog, annyi szent... mert tény, hogy vannak díszletek, díszesebb városok is akadnak, tán ... Hogy MI VAN, azt csak sejthetem, annyi bizonyos: de az nem sok ...

Vetem hátamat a falnak, itt van ugye a fűtőház közelében a Szirénázó Gyerek, a romungoro Józsika, a fene szép presszó szomszédságában, a presszóban Béel ül, s M.-né motyog valamit vörösre hízott orra alatt. Foltíni meg már elment, eltávozott, és többé nem lép ebbe a megyébe,

a vén Szamary Oszkár meg szegény — úgy hírlik — a végét járja, számára ne legyen nehéz a föld, érezze jól magát, akárcsak itt e héjazaton ...