Irodalmi Szemle, 1985

1985/10 - Varga Erzsébet: A decemberi szám elé

Humor, szatíra, irodalmi paródia, nonszensz... Mennyire él mindez irodalmunkban? A kérdés megválaszolását elősegítendő szerkesztőségünk ezúttal afféle „szilveszteri” számot próbált összeállítani, amellyel esetleg bizonyíthatnánk, hogy komoly létkérdé­sekkel birkózó irodalmunkból a komikum, az egészséges humor, az éle, az irónia sem hiányzik. A legidősebbektől a legfiatalabbakig, közismert és elismert íróinktól kezdve a tollúkat még csak most próbálgatókig több mint félszáz alkotót kértünk fel, hogy vegyen részt munkánkban, bocsássa rendelkezésünkre az eddig még közzé nem tett humoros írásait. A kérésünkre beérkezett meglehetősen vegyes tartalmú és színvonalú művek — amelyeknek legjavából e számunk anyagát válogattuk — elsősorban az irodal­mi paródia műfaját gazdagítják, s ezt bizonyos szempontból pozitív jelenségnek tarthat­juk, mert arról tanúskodik, hogy irodalmunk termékenyen gyakorolja az önkritikát: hiszen, a paródia tulajdonképpen nem más, mint az irodalom önkritikája. A műfajnak egyébként — mint Turczel Lajosnak a két háború között kiadott lapjainkból válogatott A DECEMBERI SZÁM ELÉ összeállítása is bizonyítja — nem éppen elhanyagolható hagyományai vannak irodal­munkban. „Hiánycikknek” tűnik viszont az önkritika ellenpólusa, a kritika, amely a hu­moros irodalom keretén belül véleményünk szerint elsősorban a szatíra műfajában jut­hatna szóhoz. Bizonyára nem lenne érdektelen megvizsgálni, mi lehet az oka, hogy korunkban, amikor az írókat társadalmi igény is ösztönzi a szatiraírásra, a fonákságok irodalmi szintű bírálatára, a maradi, korszerűtlen jelenségek nevetségessé tételével való művészi igazságszolgáltatásra, csak elvétve akad egy-egy vállalkozó kedvű alkotó, aki az ezirányú társadalmi elvárásokat megkísérli kielégíteni. Valószínű, hogy ehhez az izgalmas kérdéshez a közeljövőben visszatérünk, s Fórum rovatunkban — íróink bevo­násával — megpróbálkozunk a szatírahiány okainak felfedésével, tisztázásával és a je­lenség mélyrehatóbb elemzésével. Folyóiratunk szándékunk szerint irodalmunk állapotát tükrözi, decemberi számunk tehát humoros irodalmunk állapotát lenne hivatott tükrözni. Hogy az általa felmutatott kép mennyire valós, azon talán vitatkozhatnánk, kétségtelen azonban, hogy az itt közzé tett anyagokban — bármily szándékkal íródtak is — kevés a szó szoros értelmé­ben vett humor. Ha viszont humor helyett inkább komikumról beszélünk s ragaszkodunk a komikum klasszikus tipológiájához, a humort csupán a komikum egyik válfajának tekintve megállapíthatjuk, hogy irodalmunk komikus vénája egyáltalán nincs kiapadó­ban. A marxista—leninista esztétika értelmezésében ugyanis a komikum tárgya nem más, mint a közérthető, mindenki számára hozzáférhető nevetséges, amelyet úgy jelle­mezhetünk, mint a tartalom és a forma ellentmondását, normától eltérő hibát vagy töké­letlenséget, az események megszokott menetének kibicsaklását, félresiklását. Az így értelmezett komikum pedig — most közreadott számunk bizonyítja — nem hiánycikk irodalmunkban. S Moliére-rel együtt hisszük, hogy az effajta irodalom nemcsak szóra­koztat, hanem egyszersmind nevel, jobbá, emberebbé teszi az embereket. Ezzel a szép hittel tesszük decemberi számunkat olvasóink asztalára. Varga Erzsébet

Next

/
Thumbnails
Contents