Irodalmi Szemle, 1985

1985/1 - FIGYELŐ - Koncsol László: Horizont

más ellen kilátszható kelet-európai kis nemzetek. így foszlik gyakran, álommá a kultúra egyetemesebb igazságai felől érkező közíró evidenciaként elfogadott és realitásnak vélt elgondolása”, írja róla Görömbei. Megállapítja, hogy Balogh nem Ismer elveszett ügyet, hogy „Fábry Zoltánhoz hasonlóan végzi önkorrekcióit, folyamatosan tágítja, szemléletét”, hogy realizmusát a „fantasztikus realizmus”, sőt „romantikus” jelzővel is illethetnénk, s hogy esztétikai szemlélete olyan tág lett, hogy a legújabb irányzatokat is örömmel üdvözli, ha a művekben ott látja a művész állásfoglalását az ember és a gondolat mellett.

Nagy István (1904—1977) négykötetes önéletrajzi regényciklusa a hatvanas-hetvenes évek fordulóján született, utolsó két kötete (Hogyan tovább; Szemben az árral) a Bertha és Görömbei által elemzett évtizedben jelent meg, s az író halála megakadályozta, hogy a legmagasabb esztétikai minősítéseket is kiérdemelt tetralógia folytatásaként a felszabadulás utáni évtizedek élményeit is földolgozza. A furcsa, hányatott írói sorsú Méliusz József (1909) véglegesnek látszó írói beérkezésére is a hatvanas-hetvenes évek fordulóján került sor: 1938—40 között írt könyve, a Város a ködben 1969- ben (!) jelent meg először, 1943—44-ben írott esszéregénye, a Sors és Jelkép pedig egy 1946-os megjelenés, majd elkobzás után 1973-ban jelent meg másodszor, s csak most meggyőző a jelenléte. Horváth István (1909—1976) három új verskötetet és egy összegyűjtött verseket rakott az évtized irodalmi mérlegének serpenyőjébe (Tornyot raktam, 1972), s ekkor adta ki nagy sikerű vallomásos szülőfalu-rajzát a Magyarózdi toronyalját, amelynek rokonsága a csehszlovákiai magyar irodalomban is örvendetesen szaporodik (Böszörményi, Duba, Gál, Zalabai), s fölmérésük közben érdemes lesz ilyen szempontból is vizsgálni őket. Szemlér Ferenctől (1906—1978) az elemzett évtizedben tizenhét könyv jelent meg: versek, egy regény, emlékezések, vallomások, műfordítások, néhány válogatás, az egyik az évtized végén, a költő halálát követő évben, a budapesti Magvetőnél (Nagy folyamok mellett, 1979). Végül Kacsó Sándor (1901) kétkötetes memoárját említi Görömbei (Virág alatt, iszap fölött, 1971, Fogy a virág, gyűl az iszap, 1974), mint az író legfontosabb művét, amely a vallomás hitelével a századelőtől a negyvenes évekig rajzolja meg az erdélyi (romániai) magyar társadalom életét.

A középnemzedék, amely a negyvenes-ötvenes évek fordulóján lépett pályára, az ötvenes évek derekán bekövetkezett elbizonytalanodása ellenére kitart — Görömbei fogalmaival — a „közösségi hit és feladatvállalás, elkötelezettség” mellett. Hosszan, a hatvanas éveken is áthúzódó válsága három okból, kezdeti felületes világszemléletükből, a társadalmi eszmények és a megvalósítás közti szakadékból, valamint a romániai magyar nemzetiségi fejlődés korai elakadásából eredt. A nemzedék legjobbjai a hatvanas-hetvenes évek fordulójától leltek igazi magukra, s „illúziókkal leszámolva, sablonoktól, romantikától megtisztítva, de a közösségi elkötelezettséget megőrizve teremtettek nagy jelentőségű műveket”. Görömbei a nemzedék tizenkilenc képviselőjének évtizedes útszakaszát rajzolja meg, két alapcsoportban; az elsőbe (Sütő, Kányádl, Szabó Gyula, Bajor Andor, Beke György, Fodor Sándor, Huszár Sándor stb.) azok tartoznak, akik műveikben közvetlenebbül ábrázolják a nemzetiségi élet problémáit, a másodikba (Panek Zoltán, Székely János, Deák Tamás) azok, akik minderről áttételesebben, Görömbei találó kifejezésével „modell-szerűbben” vallanak. De, inti Görömbei az olvasót, „ezek nem szembeállítható, hanem egymást kiegészítő minőségek”. Portréi sorában Görömbei előkelő terjedelmet szán Sütő András (1927) hetvenes évekbeli, meredeken feltörő pályaívének bemutatására, joggal, mert ez a tíz év nemcsak a romániai, hanem az egyetemes magyar irodalomban is erősen Sütő évtizede volt. „Lírai szociográfiai regénye”, a Kriterion első könyve, az Anyám könnyű álmot ígér nyitotta meg 1970-ben a korszakos távlatú évtizedet, s újabb esszéi, drámái, vallomásos útirajzai (Istenek és falovacskák, 1973; Nyugtalan vizek, 1974; Itt állok, másként nem tehetek, 1975; Engedjétek hozzám jönni a szavakat, 1977; Három dráma, 1978; Nagyenyedi fügevirág, 1978; Evek — hazajáró lelkek, 1980) erős, szilárd tájékozódási pontok gyanánt sorakoznak a romániai magyar irodalom évtizedes útvonalán. „Esszéi céltudatosan elkötelezett írások”, jellemzi őket Görömbei, „a nemzeti-nemzetiségi érdekeltség tüntetően vállalt jellegzetességük. Mindennemű nacionalizmus ellen küzd bennük és velük az író. Múltra, jelenre és jövőre vonatkozóan egyaránt. Ezzel kötődik a nemzeti Jelleg vállalása egyetemes érdekekhez, az emberiség, a humánum, az alkotás legtisztább értékeinek védelméhez.” Ebben az eszmei-esztétikai ágyazatban dolgozik a költő Kányádi Sándor (1929),