Irodalmi Szemle, 1985

1985/9 - KRITIKA - Dusza István: Futópadon, avagy adalékok egy ankéthoz

a hetvenes évek végén kiszorultak az irodalmi, esztétikai viták, s nyomukban kiveszett az irodalmi élet is. A Hét-beli költészet-vita óta többeket megmozgató, élettel teli irodalmi életet sejtető esemény nem volt. Kétségtelenül paradoxon, hogy mindez akkor következett be, amikor mind a lírában, mind a prózában megjelentek az „irodalmibb irodalom” létrejöttét igazoló kötetek. Ebből a helyzetből adódott, hogy a viták, a véleménycserék hiányában a kritikai visszhang ereje is gyengült. Olyannyira, hogy egy előbb (még a hatvanas években) indult kritikusi garnitúra nyomában csak igen megkésve és nehezen jelentkeztek a fiatalabbak. Ez érthető, hiszen az önmagáról véleményt formálni nem akaró irodalom nem kíváncsi a kívülről odaigyekvő fiatal alkotók, kritikusok véleményére sem. Kedvező esetben ez a folyamat szinte észrevétlenül valósul meg, s néhány fiatal kritikus az irodalmi viták nehézségi nyomatékai hatására óhatatlanul is belesodródik a rendszeres véleménymondás kényszerébe. Zalabai Zsigmond és Mészáros László kötetekkel is bizonyított kritikusi jelenléte a hetvenes években gyakorlatilag lezárta ezt a „kritikus-rajzást”. A Főnix Füzetekben most állandó figyelmét és véleménynyilvánító jelenlétét igazoló Alabán Ferenc után potenciálisan ha két-hároin fiatal kritikus vár jelentkezésre készen. Nem véletlenül kapcsolom a kötetek megjelentetéséhez az egyes kritikusi pályaképek kirajzolódásának kezdetét. Bármennyire is tagadnánk, az irodalmi kritikánk közlési lehetőségeinek nagy részét a politikai, szervezői és agitátori szerepet ellátó nemzetiségi sajtónk kötöttségei között kénytelen fenntartani. Nem véletlen tehát, hogy az egyetlen kivételt képező Irodalmi Szemlén kívül szinte valamennyi kulturális-irodalmi rovattal rendelkező sajtóorgánumunk eléggé specifikusan kezeli az irodalomkritikát. Ez a specifikusság pedig elsősorban abban nyilvánul meg, hogy olykor a valóságos irodalmi értékek terhére valamifajta nivelláló értékelést vár el a zsurnálkritikát íróktól. Ennek következtében még mindig hiányzik kritikáinkból [a többes szám első személy ezúttal nem véletlen) Zalabai Zsigmondnak A vers túloldalán című kötetében megfogalmazott igénye: „A jövő útja — ha egészséges, erős irodalomkritikát akarunk teremteni — egy olyan szintézis felé kell hogy vezessen, amelyben a Fábry-féle valóságérzék és etikai érdeklődés egyensúlyba kerül az esztétikai elemzéssel, az irodalmibb és szövegközpontúbb gondolkodással: egy olyan kritikai eszmény felé, amelyben a »valóságirodalom« és az »irodalom valósága« fogalmak nem dilemmát, hanem egy és ugyanazon dolog dialektikus egységét jelentik.” Zalabai 1974-ben megjelent kötetének Ars criticájában írta az idézett gondolatokat.

Tíz esztendő telt el, s ez idő alatt látszatra semmi sem változott. Bár kétségtelen, hogy Zalabai után csupán egyetlen fiatal kritikus (Mészáros László) jelentkezett kötettel — rendszerezési szándékkal. (Koncsol Lászlót nem sorolom ide, hiszen majdnem két évtizedes tudatos és szisztematikus kritikusi pályát koronázott meg kötettel). A látszat alatt mindenekelőtt a közlési lehetőségeket, az idézett gondolat mögött tudható provinciális, önképzőköri és szubjektív szerkesztési gyakorlatot értem. Irodalmunkban a kívülálló tendenciák hatására mindig is fenyegetett a társadalmi kontextus és a párt irodalompolitikájának dogmaként való kezelése, valamint a művészet és a politikum dialektikus kettősségének figyelmen kívül hagyásával történő értékelés. A szocialista demokrácia irodalomkritikában is érvényesíthető alapelveit olykor éppen az ilyen merev, egyoldalú szemlélettel folytatott szerkesztői gyakorlat szorította háttérbe. Nem véletlen, hogy a fiatal költők és képzőművészek Megközelítés című antológiája körül nem csaptak össze kritikusok, nem keletkezett vita. Mintha az elhallgatás, a mesterséges csend tagadná azt, ami létezik, márpedig a Megközelítés alkalmi (az antológia jelentette ezt az alkalmat) irodalmi csoportosulása éppen kötetével legitimálta létét az irodalmunkban. Az itt jelenkező fiatalok többsége már a Főnix Füzetekben is igazolta az előlegeztítt bizalmat. A kritikai visszhang azonban továbbra is gyenge vagy semmilyen. Ráadásul ez a csoportosulás (a nemzedék fogalmát ezúttal szétfeszítik az életkori és a múltbeli sajtóbeli publikációs különbségek) mára katalizátora, sürgetője is egy mögötte kirajzolódó, eleddig heterogén minőségű, de mégis figyelmet érdemlő rajzásnak, az Iródiának.

Hogy kerül a csizma az asztalra? Miért itt kezdem Alabán Ferenc kritikakötetének szemrevételezését? Figyelmes olvasóm talán észrevette, hogy a dolgok összefüggenek. Zalabait az irodalmi köztudat a Vetés nemzedéki csoport, az Egyszemű éjszaka és a Fekete szél című antológiákban bemutatkozó költőinek, íróinak kritikusaként, a nemzedék elméleti alapvetőjeként tartják számon. Vitathatatlan, hogy ez nem jelenti a teljes azonosulást, a kritikátlan eszményítést. Zalabai velük szemben is ugyanolyan követke