Irodalmi Szemle, 1985
1985/9 - ÉLŐ MÚLT - Varga Erzsébet: Sáfáry László
... én diák vagyok, de tőlem az egyetem száz pengőnél is messzebbre van. Mindennap közelebb jössz hozzám, és én óránként feléd megyek. Egymáshoz érett a mi sorsunk, egymáshoz hajolt a mi sorsunk sötét esztendők súlya alatt. Itt pontosan ki van jelölve a valóságadottság útja, melyet kikerülni, elsimogatni többé nem lehet. Ha Sáfáry erről az útról letér, akkor hasonulni fog magyarországi rokonaihoz, a Simon Andorokhoz, és mi kénytelenek leszünk őt is továbblapozni.” (Lírikusok Szlovenszkón. In: Kúria, kvaterka, kultúra. Bratislava 1964. 129—131.) Győry Dezső elsősorban az „újarcú magyart” köszönti Sáfáryban: „Ujarcu magyar? Diák című versedben pontosan megmondod helyed, viszonyod, intellektuális missziód. És ebben megmondod az egész kisebbségi magyar értelmi-fiatalság helyét, viszonyod és missziód a magyar munkás, a magyar paraszt felé, a dolgozó népi magyar tömegek felé. (Miért felejtetted ki megnevezni a parasztot is?)”. [Levél a Verhovinára. Magyar Üjság, 1935. január 23., 4.) Sáfáry valóban beletartozott az „újarcú" gárdába, a Sarlóba, Győry Dezsővel mégsem érthetünk teljesen egyet, hiszen Sáfáry munkása nem csak magyar munkás, parasztja nem csak magyar paraszt, Sáfáry sohasem volt a magyarságra, illetve a kisebbségi magyarságra leszűkített látókörű költő. Szülőföldje, a Verhovina olyan terület, ahol szlávok és magyarok élnek együtt: a harmincas évek elejének nyomorvalóságában ruszin és magyar szegényparasztok, pásztorok, favágók, tutajosok egyformán éheztek, egyformán álmodtak — „puliszkás álmot”. A Győry által említett Diák című versben sem találunk utalást arra, hogy a munkanélküli ifjúmunkás, akinek sorsa a költő sorsához hajolt, magyar nemzetiségű lenne. Sáfáry nem csak a magyarság problémáival, hanem a tőkés társadalomban általánosnak mondható kérdésekkel foglalkozik: már kötetének címe — Verhovina — is kifejezi, hogy benne az egész tájegység embereinek életét, sorsát énekli meg a költő — nemzetiségre való tekintet nélkül. Sáfáry hősei tehát nem a magyar emberek, hanem a „hegyek emberei”. A kötet címadó versében például a ruszin Vaszil gazda tragédiáját adja elő a balladák komor, megrendítő hangján: Vaszil gazda a Verhovinán, egy félhold földje is van talán, kukoricát vetett belé, és ha istenke is úgy akarja, , puliszka télre bőven lesz az asztalkán. Az istenkének segítni kell, mert néha bántanak a hegyek. Az erdőszéli kalyibában kint lármáz éjszakánkint Vaszil és a három nagyobbik gyerek. Ö furcsa, szörnyű éjszaka! Puliszkás álmot küldtek a hegyek. Ö furcsa, szörnyű éjszaka! A kukoricán átgázolt egy vaddisznósereg. A vers sorról sorra, mondatról mondatra halad a tragikus végkifejlet felé: a „félhold földje is van talán” megállapítás — jóllehet az intonációtól függően akár dicsekvésnek is felfogható — önmagában is érzékelteti a nyomort, hiszen a fél hold föld ebben a szövegkörnyezetben úgy jelenik meg, mint valami nagy vagyon, s lényegében csakugyan az: egy egész családnak terem télre való élelmet, „ha istenke is úgy akarja”. A szegény nép istenfélelmére való utalás még inkább kiemeli a természet, a hegyek szeszélyeinek kiszolgáltatott Vaszilok nyomorúságát, s a „három nagyobbik gyerek” kifejezés arról is informálja az olvasót, hogy Vaszil gazdának a három nagyobbikon kívül kisebb gyerekei is vannak, az egyre inkább felsejlő tragédia tehát egy sokgyermekes család tragédiája lesz. A befejező sorok a már említett kontraszthatás révén váltják ki belőlünk a megrendülést: míg Vaszil gazda és három nagyobbik gyereke „puliszkás álmot” lát, egy vaddisznósereg elpusztítja a puliszkának valót.
