Irodalmi Szemle, 1985

1985/9 - FÓRUM - Zeman László: Írások a műfordításról

így; egyébként inkább csak a „lágy” és az „éles” átmenet kérdése vetődhet fel a kétféle szövegkialakítás között). Tény viszont, hogy az idéző jeles forma a szlovákban idegen, s az ugyancsak e fejezetben található, az egyenes idézetnek és a dialógusszerű függő idézetnek vegyítésével kialakított angol szöveg vázolt sajátságát a szlovák fordítás közömbösíti (nem találja meg a tolmácsolás módját).

Hemingway tömörítő, elliptikus, „tárgyszerűen” tudatáramos stílusát reflektálva a for- dítá ok tükrében, a szerző összefoglalóan azáltal jellemei, hogy fokozza az olvasói élmény közvetlenségét, bevonja az olvasót a szövegbe. Vizsgálódásában kimutatja a szlovák fordítások siklatásait a hagyományosabb szerkesztés irányába, s kitér a hemingway-i párbeszédet bevezető ige sztereotip ismétlésének jelentőségére s ennek a fordítók újabb nemzedékében a szlovák próza hagyományai ellenében vállalt egyöntetűbb, nem szinonimasoros visszaadására, amelyet statisztikailag Is dokumentál.

Ismertetésünkben nem szerepelt kellő súllyal a kötetből mindaz, ami a kommunikatív modell folyományaként a műfordítást mint két irodalom közti párbeszédet határozza meg. Sőt, amint tudjuk, a fordítás a befogadó irodalomban nemritkán bizonyos fejlődési szakaszt, hiányzó műfajt pótolhat (szembetűnő jelenség a dráma történetében; vö. 153, 174, 227 és másutt). Mint nyelvi feladat és szükséglet kihat az irodalmi nyelv és a szép- irodalom nyelvének a kristályosodására. Mindennek a „kontextusában” pedig teljes mértékben s minden következményével fogadhatjuk el J. Vilikovský záró konklúzióját — „a fordítás a kultúra önmagára eszmélése” (228).

Ha utalunk arra, hogy a konfrontatív nyelvészeti vizsgálatok és általában a nyelvek hasonlítása, „ütköztetése” mélyebb megismerésüket teszik lehetővé, hogy a tudatos használat és tudományos megismerés szempontjából egyaránt célszerű az anyanyelvet egy másik nyelv által megméretni, mindez párhuzamba állítható a fordításnak mint dialógusnak, az irodalmak találkozásának a felfogásával. Végül tehát a fordítás sem más, mint vetülete, eszköze és kifejeződése annak az egyetemes — így talán költőien hangzik, de valójában (s olykor) nagyon is prózai — ontológiai ténynek, hogy „egymásnak vagyunk teremtve”, s csakis így és ezáltal juthatunk el „önmagunkhoz”. Ami egy nyelven belül, vagy egyik nyelvről a másikra nyilván az irodalomnak is lényegbeli „kategóriája”.

JEGYZETEK

1. A nyelvtudományban esetleg megkülönböztetik a szűkebb értelemben vett szövegkörnyezetet mint „co-textust” (Z. L.).

2. Erről szól az író A regényről című esszében is — „Érdemes volna végiggondolni, mi módon tudunk pusztán az írott szóval olyasmit is közölni, amit a nyelv nem tartalmaz. Talán előbb meg kell különböztetnünk, mondjuk a nyelv (1) (a priori) naiv meghatározását, amely mint jelképrendszer közlések céljára, tiszta absztrakció.

— Itt és a későbbiekben is, ezt értem »nyelven«, a nyelv(l)-et.” (i. m. 198)

3. ... erről tanúskodik Etienne Dolet sorsa, akit eretnekséggel vádoltak, bizonyítékként pedig Platón egyik dialógusának saját fordítása szolgált, amelyben Szókratész tanítványának arra a kérdésére, vajon mi lesz vele halála után, azt válaszolta: „Aztán már nem leszel” — „Tu ne seras plus rien du tout.” A nyomatékosító „rien du tout” (egyáltalán semmi sem) volt a bizonyítéka annak, hogy a fordító nem hisz az örök életben. Mint istentagadót ítélték el, megfojtották és könyveivel együtt elégették. — Idézi Levy 1957, 38 és Nida 1964. (Vilikovský i. m. 74—5)

4. Az esszészerű nyilvánul meg abban, hogy a szerző a terminusokat inkább az Irodalomtudomány globálisabb értelmezésében használja, s a lefordított szemelvény kitételei, hivatkozása ellenére a kifejező értékek szerinti modellezésre, ezzel nem fedhetők át maradéktalanul. Sőt, észrevehetjük, F. Miko feszes, nyelvtudományi eg- zaktságú, terminologizált fogalmazásmódjával ellentmondásba kerülnek (főképpen ami az „együttváltozást” illeti), mégpedig a „kétlakiság” ama pólusai közti mozgás vetületeként, amelyet a szerző mint az egyenérték-eszmény történeti változásait tart számon (vö. 68—90, 105, 133, 149, 153, 169—175). E kettősség-ellentmondásosság tehát végül is az eredeti vonzataihoz igazodó vagy a befogadás vonzata szerinti fordítás tájoltságának történeti alternatívájában gyökerezik (vö. Vilikovský i. m. 131).