Irodalmi Szemle, 1985

1985/9 - FÓRUM - Zeman László: Írások a műfordításról

nyelvi tevékenységben benne van. Amennyiben e tételt köznapi beszédtevékenységünkre nézve túlzónak tekintjük, megfeledkezünk arról, hogy az ember a világot, a másik em­bert mindig bizonyos szemszögből látja, értékeli, és viszonyul hozzá érzelmileg is. Igaz, vannak „fenséges” vonzatok, és vannak kicsinyes, kérészéletű „koncepciók”. De minden egyes alkalommal magatartásról, állásfoglalásról, tehát egyféle értékelő viszonyról van szó, amelyet a beszédben résztvevők a kifejező kategóriák révén sajátítanak el, s e kate­góriák által alakítják ki önmagukban a másikról való véleményüket, látják meg mások életvitelét. Okfejtésünkből így kiolvasható, hogy a beszéd vázolt sajátságait az úgynevezett kife­jező kategóriákkal azonosítjuk. Mivel „finommechanikájuknak” objektív vizsgálata egy­részt állandóan visszatérő feladat, műrészt, ahogy vizsgálatainkkal igazoltuk — s a kor­társ irodalomkritika és műkritika is alkalmazza őket (vö. Miko 1982, 163 skk.) az irodalmi mű analízisének alapvető síkját képezik, szerepük tisztázása az adott tárgykör­ben központi. Tudatosan, kevésbé tudatosan vagy pusztán intuitív módon a fordító is ilynemű kate­góriaelemzést foganatosít. A nyelvi eszközöket nem csupán egyedi lexikális és gramma­tikai jelentésük, hanem kategóriaszintű kifejező értékük szerint is számon tartja (észlel­ve az egyes elemek kifejező értékének egyedi árnyalódását; a nyelvi eszköz kitűnhet például magas fokú expresszivitásával, az esetleg éppúgy lehet alacsony fokú, közepes, vagy hiányozhat], A szöveg jellemző kifejezőségén keresztül jut el az eredeti egyéni stílusának felfedéséhez, s a továbbiakban — s ismét csak a kifejező értékekben fellépő különbségek alapján — azonosíthatja műfaji, az írói csoportra jellemző, helyi, kor­szakhoz kötött vagy nemzeti jellegét. A fordítás mint az eredeti nyelvének egy másik nyelvre cserélése ezek szerint a kife­jező kategóriák szintjén megy végbe, eközben mind a részelemek, mind a szöveg sajátos stílusa (a „mű értelme”, „a szerző világlátása”, „mondanivalója” ) állandó visszacsato­lásként hat. A helyzet fordításkor a mű keletkezésének folyamatával egyezik, azzal a különbséggel, hogy adva van a forrás és a cél (a részelemek, nyelvi eszközök szint­je és a mű értelmének szintje), míg az eredeti szerzőjének azokat is meg kell terem­tenie. Itt kapcsolódik a folyamatba a fordítást meghatározó harmadik tényező — az elto­lódás. Hogy milyen jellegű, s miből adódik, azaz a fordítás körülményes volta általában ismert. Valójában már az előbb is utaltunk rá, amikor egy versfordításnak szemben az eredetivel „keményebb”, „értelemhez szóló” sajátságát idéztük. Amikor az eltérésnek, eltolódásnak teoretikus vizsgálata csak a nyelv és a szöveg szintjéhez igazodik (fonikus, illetve hangzásbeli, metrikai vagy ritmikai, alaktani, mondattani, lexikális, motivikus, kompozicionális, tematikai eltérés), ez esetben elvétettük a kifejező értékek kategóriáit, s helyettük az alkalmazott eszközök szintjére siklottunk át, a kifejezőség jelöltjéről (a „signifié-ről) a jelölőjére (,,signifiant”-jára), esetleg közvetlenül és tágabb értelme­zésében a tartalom, a motivikus és tematikai eltérések kérdéskörére. A fordításban kimutatható eltolódás összetett jelenség, s az egész szöveget érinti. Ha változás áll be az alkalmazott eszközök szintjén, megfelelően változik a szöveg kifejező értéke, s ez áthat a magasabb szintekre is, módosítja a szöveg stílusát és értelmét. Tudniillik e vonatkozásban is érvényes a szemiotikái kommutáció („együttváltozás”) ténye: a változó formával változik a jelentés és viszont — amennyiben meg kívánjuk változtam a jelentést, a formát úgyszintén módosítanunk kell. Csak látszólag mond ellent ennek a több jelentésű nyelvi eszközök, a poliszémia kiaknázása. így például a metaforikus jelentésében alkalmazott szó hangtanilag ugyan változatlan marad, de megváltozik eloszlása a mondatban, s ez formai tényező, amely épp az adott jelentésvál­tozásra mutat rá. Az egyik nyelvről a másikra áttéréskor beálló eltolódás okait ismerjük; az a nyelvek idiomatikus jellegéből következik, a hangtani, alaktani, mondattani, lexikális és stilisz­tikai síkban egyaránt, de nem kevésbé az átadó és a befogadó irodalomnak ugyancsak idiomatikus voltából. Műfaji és poétikai különneműségük, s végeredményben a fordítás­ban érintkező két kultúra vagy korszak eltérései által; vagyis a reáliák, az életstílus és társadalmi szerkezet, a történelmi távlat, az eszmei, értelmi és érzelmi normák, az értékítéletek konvencionális jellegéből adódik. Bár az idiomatikus jelleg a kölcsönhatásba lépő, az átadó és a befogadó szisztémák

Next

/
Thumbnails
Contents