Irodalmi Szemle, 1985

1985/9 - FÓRUM - Zeman László: Írások a műfordításról

Az egyenérték jeltételeit kísérelve meg tisztázni, számításba kell vennünk a teljes kommunikációs kontextust. E terminussal a helyzet sajátosságát hangsúlyozzuk. A nyelv- tudományban ugyanis e jelölésen belül megkülönböztetik a tulajdonképpeni szövegkörnyezetet (nyelvi kontextust) és a helyzet adta tényezőket (szituációs kontextust).1 Fordításkor azonban nemcsak két nyilatkozat és megfelelő kontextusaiknak az összevetéséről van szó, hanem az anyagi-tárgyi és a szellemi kultúrák kontextuális jelenlétéről is. S amennyiben a fordítást az eredetitől — ahogy az lenni szokott — bizonyos időköz választja el, a fordító sem csupán az eredeti szövegének ismerete, hanem számos más viszonylatnak, valamint a szerzőről és az általa képviselt kultúráról szerzett ismereteinek birtokában lát hozzá a feladathoz, számolva az olvasó másfajta és más fokú informáltságával. A „kontextus" eredeti értelme így nagymértékben módosulhat. Azt úgy határozhatjuk meg, mint a közléshelyzetből adódó valamennyi összefüggés halmazát.

Felmerül tehát ismét a nyelvi eszközök jelentése és a tulajdonképpeni információ közti kapcsolat kérdése. Amint vázoltuk, az egyes nyelvek rendszerszintű eltérései következtében a nyelvi eszközöknek az eredetivel „azonos” volta nem számíthat az ekvivalencia elégséges feltételének. A nyelvi eszközök önmagukban azonban az üzenetnek mint egésznek csak építőelemei, s épp az üzenet mint egész képviseli a tényleges, értelmi, érzelmi és esztétikai információt. A. Neubert (1967) a szimbólum-jelek Peirce- féle szemiotikájához igazodva e tekintetben az ekvivalencia fogalmát is három összetevőre bontja — s megkülönbözteti a szintaktikai (jelek közötti), szemantikai (a jel és a jelölt közti) és pragmatikai (a jel és jelöltje, valamint a jelet használók közti) kapcsolaton nyugvó ekvivalenciát. A három összetevő hierarchiáját az összefüggések száma határozza meg, ilyképpen a szintaktikai egyenérték a szemantikainak, s mindkettő a pragmatikai jellegűnek rendelődik alá. Ez utóbbi akkor érvényesül, ha a kulturális és más különbözés következtében az információ közvetítésére a két alsóbb szintű ekvivalencia elégtelennek bizonyul. Ilyen összefüggésben az angolban hiányzó „Jó étvágyat (kívánok)l” valamiképpen mégiscsak kifejezhetővé válik, csakúgy, ahogy a célnyelvben számos más nyelvileg kötött udvariassági formula, köszöntés vagy szitok kizárólag és csakis pragmatikai helyettesítéssel adható vissza, olyannal, amely az eredetihez hasonló funkciót tölt be, illetve használata és stiláris értéke ezzel összemérhető.

A meghatározó kritérium eszerint a részelem funkcióegyezése. A funkcióegyezés tehát a keresett közös nevező az üzenet valamennyi síkjára nézve, tekintet nélkül a közvetlen nyelvi kifejezésre. Mindennek nyomán a fordítás nem tájolódhat a nyelvi eszközök közvetlen visszaadására, hanem a funkció újraalakítására a célnyelvben, amelyet az eszközök a magasabb egység keretében betöltenek. A funkcionális szempontot alkalmazva Neubert felosztására, arra a következtetésre juthatunk, miszerint az egyenértéket az üzenet egészének funkció-megtartásával még egyeztethető legalsóbb szinten kell megvalósítanunk. A szaknyelvi szövegre jellemző fogalmi és denotatív jelentés esetében gyakran már a szókincs, illetve a terminológia szintje is ilyennek bizonyul, míg szép- irodalmi, elsősorban lírai-költői szövegben rendszerint a szöveg egésze minősül egységnek.

Érvelésünk alapján a fordításegyenértéket mint olyan eszközt vagy eszközök összességét határozhatjuk meg, amely a másik nyelvben funkcionálisan eszközli az eredetinek megfelelő és kontextuálisan releváns információt, megtartva annak invariáns jellegét. (Vilikovský, i. m. 37—9).

A kötet első fejezete (Preklad, jazyk, komunikácia [Fordítás, nyelv, kommunikáció], 9—30) a címben megadott fogalmakat s a fordíthatóság—fordíthatatlanság érveit vizsgálja. A nyelvek bizonyos fokú rendszertani magába zártságát (nyelvi relativizmust) a szerző nem tagadja, de azt kihívásként fogadja el, s az alkotó fordítás szövegformálásával áthidalhatónak véli. Fenti szemelvényünk a második fejezet (Ekvivalencia a posuny [Egyenérték és eltérés], 31—51) része. Ez a szépirodalmi szöveg egyediségének mint a le nem fordíthatónak cáfolatával folytatódik. Amint tudjuk, C r o c e a művet az egyedi kifejezéseként egyszerinek és helyettesíthetetlennek mondta, mások (például M. B. Dagut 1976, idézi Vilikovský, i. h. 39) a költői metaforát tartják olyan nyelvi újításnak, amelynek a célnyelvben nem lehet egyenértéke, azaz az egyediséget a fordítás ellenében játsszák ki. De az „egyediséget” objektív, vagyis elemezhető nyelvi és tematikai elemek újszerű kombinációjaként kell felfognunk, minek folytán funkcionális