Irodalmi Szemle, 1985

1985/9 - LÁTÓHATÁR - Vjacseszlav Szukacsov: Skorpió (elbeszélés)

s elnevette magát. — Nasy vizslató volt. Az ő egészségére igyunk, fiúk! Mégiscsak jót akart nekünk • •

De vd'c^-3íl a pohárhoz nyúltak volna, kinyílt az ajtó, és Skorpió lépett a szobába. Dviepett, hátát az ajtófélfának vetette, és Nyinkára bámult. A bundácska, a sapka, a ne- mezcsizma — minden valahogy felnőttesen állt rajta. De a legfelnőttesebbek hosszúkás szemei voltak: figyelmesek, szigorúak, mentesek minden gyermeki kíváncsiságtól. Az asztalnál ülők önkéntelenül zavarba jöttek, Kosztya kiment a konyhába, hogy felmelegítsen valamit. Vovka rágyújtott, Nyinka fészkelődni kezdett a széken.

— Menjünk — mondta Skorpió szenvtelenül az anyjának.

— Hova? — húzta ki magát Nyinka.

— Haza. Nem tudod?

— Mire föl?

— Késő van. Aludni kell.

— Hát csak menj, ha neked már aludnod kell. Az utat még nem felejtetted el?

— Nem.

— Mert megmutathatom — ígérte sokatmondóan Nyinka.

— Gyere — komorodott el Skorpió.

Nyinka felszisszent. Felugrott az asztaltól, kézen ragadta a fiát, és kivonszolta az: utcára. Alighogy becsukódott mögöttük az ajtó, nagyot csapott Skorpió fenekére, és fenyegetően suttogta:

— Sokáig fogsz még kémkedni utánam, te lelkiismeretlen parazita? Kicsi vagy még ahhoz, hogy az anyádat tanítsd, meg kémkedj utána. Ki tanított erre, az apád? A bar- nauli cafkáit tanítsa, én megvagyok nélküle. Mars haza rögtön, és meg ne lássalak itt többet, te tanítómester! Nekem is kijutott...

Nyinka jól megcibálta Skorpió fülét, és még egyszer a fenekére ütött. Skorpió hallgatott.

— Legalább néha elsírná magát — háborgott Nyinka, maga is majdnem sírva —, nem gyerek ez, hanem ördög tudja, mi! Fapofa! Skorpió. Menj, kinek beszélek?!

Skorpió még ránézett, és nyugodtan ennyit mondott:

— Jól van. De míg haza nem jössz, nem fogok aludni.

Megfordult és elindult, nehezen bukdácsolva át a hatalmas hóbuckákon. Nyinka már megnyugodott, szánakozva nézett a kicsiny, távolodó alak után.

— Mit fogsz vele csinálni, ha tízéves lesz? — kérdezte gúnyosan Vovka Baszov a belépő Nyinkától.

— Nem tudom — felelte fáradtan Nyinka.

— Te vagy a hibás. Magad nevelted így.

— Hogyne, persze, magam — görnyedt meg Nyinka. — Egyéves kora óta nem láttam sírni. Micsoda gyerek az, amelyik nem tud sírni? És hogyan neveljem ezután? Ez nem gyerek, ez egy ügyész. Hagyjuk. Másokról könnyű beszélni.

VI

Kosztya hazakísérte Nyinkát. Az idő éjfélre járt, csöndes és néptelen volt az utca. A hatalmas hóbuckák magasából messzire láttak, ám körös-körül mindenütt csak hideg holdfénnyel bevont hókupacok emelkedtek. Szikráztak és színt játszottak a fényben, csalogattak valahová, megtöltötték a lelket elragadtatással. Nyinka vitte a szót:

— Atkozott egy élet ez. Nem vagyok se lány, se asszony, se özvegy. És így megy ez már három éve. Meddig lehet ezt tűrni? Azt hiszi, majd megalázkodom előtte, kezet nyújtok neki, és tralala, Szerjozsenka — lovallta bele magát Nyinka —, tessék ide mellém az ágyacskába. Hát lesheti, hogy fussak utána. Sokat akar, keveset kap.

— Jöttél volna hozzám, meg lett volna oldva — Kosztya egy kicsit ittas volt, felbátorodott.

— Aha, hozzád — helyeselt gépiesen Nyinka, de rögtön észbe kapott: — Hát a Skorpiómat elfelejtetted? Emiatt a sétafikálás miatt a világból is kiüldöz majd, te meg, hogy — mentem volna hozzád. Főleg tőle, becsszóra, Kosztya, félek, akár egy felnőttől. Ha csak rám néz, teljesen tanácstalanná válók. Bíró ez, nem kisfiú. Jó azoknak, akiknek férjük is van meg a gyerekük is gyerek, én meg ...

— Te szereted Szerjogát, ugyebár — mondta szomorúan Kosztya.