Irodalmi Szemle, 1985

1985/9 - LÁTÓHATÁR - Anatolij Kim: Dóra néne (elbeszélés)

Az öregasszony sértődött ráncokat gyűjtött ajka köré, felhúzta bozontos szemöldökét, szótlanul eligazította a Bela meleg, izmos lábán felcsúszott ruhaaljat, és keresztet vetett.

— Angyalleiket adott neki az isten. Sajnálja, lám, az idegen vénasszonyt, s mire neki ez a vénasszony? — mormolta Dora néne. — Istenem, ajándékozd meg őt kegyelmeddel! Istenem, védd meg őt! — suttogta, s gyors egymásutánban kereszteket vetett a földön fekvőre.

Bela csakhamar elcsöndesedett, de fekve maradt, mintha aludna, s Dora néne gyöngéden megszólalt:

— Ne piszkítsd be a ruhácskádat, Belocska, állj fel, kislányom. Micsoda napunk van

— mintha isten könnye volna. Száraz gazt meg leveleket égetnek a kertekben. Nézd csak, milyen füst hömpölyög véges-végig a földön: sárga-sárga, őszi füst. Az alma is milyen termést hozott — kukac se érintette, ártó harmat se hullt rá.

Bela felállt, arcát zsebkendőjébe törölte, haját hátravetette. Vörösre sírt arca elé sárgán tárult a föld. A kertekben, a földre hullott levelek között, sűrűn és fényesen tarkálltak az almák. Bíbor-sárga erdő magasodott a falu fölé fényesen, s futott tova széles sávban a síkság pereméig. A síkság közepén sötét láncként mozdult előre egy villanyvonat.

A kertek fölé füst hömpölyödött, amely aztán szétáramlott a levegőben és feloldódott a magasságban. Egyáltalán nem volt sárga, ahogy azt az öregasszony mondta — világos volt, csaknem égszínű, árnyas kanyarulataiban pedig egészen sötétkék.

— Nagyanyó! — szólalt meg halkan Bela —, ugye, jó itt?

— Jó. Könnyűek a felhők, nem hoznak esőt.

— Ugye, mindig eljövünk ide?

— Fárasztó út ez, Belocska — válaszolta az öregasszony.

S mert sajnálta a lányt, egy szót sem szólt neki arról, hogy tán utoljára néz a domb magasából isten világára, hogy a télen feltétlenül meg kell halnia... Am szelíd-borúsán mégiscsak felötlött benne: mi lenne, ha élhetne még egy vagy két esztendőt? Elvégre is van egy olyan ember e földön, aki nem idegen számára, s aki őt sem tartja magától idegennek...

A nap most kialudt egy percre, de aztán újra előbújt, s felgyújtva a fehér felhő peremét, lecsapott rájuk a fénysugár — Bela ruhája fényes-pirosán ragyogott, s a jóságos-szomorú ismerős arc mosollyal fordult Dora néne felé. S Dora néne megértette, hogy az emberi boldogság föld- és fűillatú, és olyan nyugalmat ad, hogy talán még a mennyekben lakók, a fényes angyalok s a szárnyas szeráfok is csak erre a boldogságra vágynak, érette epednek.

Varga Erzsébet fordítása