Irodalmi Szemle, 1985

1985/9 - Kulcsár Ferenc: Ezeregyéjszaka (vers)

üszkös, öreg medve, ne fagyjon meg a nevedre ereinkben a vár: jaj, mert amit tehet, az ember csak annyit ér!

6

Ezeregy napja,

háromszor négy egybenyúlő,

egymást űző évszakon át

kerestem a szót, hogy hazád

megnevezzem;

hogy nevet adjak

a kimondhatatlannak;

de csak a néma, bonyolult gyönyör

szótlansága gyötör,

nincsen módom kimondani,

nem lehet

fejedelmi művedet,

nagyságos hazádat, Gyula bácsi,

beszédeimből kiárad

gyógyító, szépséges lázad,

áttör a meghitt s fáradt fogalmakon,

halálon az élet —

csodamódon mégis

beszélhetek véled.

Gonoszság lenne örökké élni, s gazság az örök életet remélni?

0, nem tudom, csak írom sírva.

Meg van-e írva, avagy sehol nincsen:

Gyula bácsi, a létünket szorongató bilincsen

tiszta műveddel lazítottál —

engem is vallani,

írni lázítottál:

messzire viszel, vakmerő

terved lehet velem;

úszom és szállók,

mint ama éjjelen,

amikor feltárt, isteni hazádból,

az ezeregyéjszaka birodalmából

vonat vitt haza;

éjszaka volt, gyógyító és laza

álmok lobogtak benem s az éjben;

egyedül voltam,

az ablakon át néztem

a hold alatt repülő, tiszta búzatengert,

s elgondoltam, ó, ha az embert

a félelem tuszkolja a történelmen át,

ha nyomorú létében nincs egy igaz barát,

ha egyre csak a gyávaság bugyrában nyöszörög,