Irodalmi Szemle, 1985

1985/1 - FIGYELŐ - Koncsol László: Horizont

paródiaciklus érezhetően több belső azonosulással közeledik a szövegekhez, amelyek; ekkorra a valóság hű tükrözésében és a tények tiszteletében már megfeleltek Duba igényeinek, ő pedig „irodalmiságban”, ahogy nevezi a fogalmat, került közel pályatársaihoz, s ezen még az sem változtat, hogy Ozsvald A bohóc éjfélkor hazamegy c. versét travesztálta (a modellvers alanyából, a bohócból a paródiában sintér lesz), s hogy Tőzsér két versére (Választható halál, Ébredés) „A megálmodott hascsikarás” és az- „Életgörcsöm líhegése” c. szövegekben szintén travesztiát írt. Néhány költemény kari- kírozása közben érezhetően igazi elemében volt; talán mindig olyankor, ha nemcsak a szöveget és a stílust, hanem egy-két rejtett vonással, novellisztikusan, a költő személyiségét is belelophatta a persziflázsba. A Zs. Nagy („Babszerda”) vagy Tóth László (a Már mindig szerint készült „Mert talán...”) stílusát parodizáló szövegeken érezzük ezt igazán erősen.

Duba valódi eleme a széppróza, nem csoda hát, ha prózánk karikírozásában alkotta a legremekebbet. Sziporkázó teljesítményeiben nemcsak az abszolút stílhallást, a kime- ríthetetlennek látszó, hajlékony képzeletet és a biztos, könnyed formateremtő érzéket,, hanem az alapanyag erős szeretetét, egész irodalmunk tiszteletét is érezzük. Legmesz- szebb Mács József Adósságtörlesztés c. regényének és Kovács Magda Fekete szél c. novellájának művészi elidegenítésében merészkedett. Az előbbi magyar kántortanító hőséből a Duba-karikatúrában harangozó lesz, s Duba ezzel a „hivatással” és tárgyi eszközeivel (harangok, harangnyelvek, harangérc, harangkötelek) űz szikrázóan szellemes írói Játékot, míg az utóbbi mű gyermekhősének lelki ajzottságát székrekedéssé' travesztálja, s ekörül kavarognak az alapnovella briliánsán átképzett elemei. Duba minden esetben az alapanyag teljes, az atomokig ható átéléséről tesz tanúbizonyságot; ilyen mélyen, azt hiszem, csak a szerző és ő, a parodista képes átélni a tárgyat, s itt ismét az- artista és a bohóc viszonyára kell utalnom. Bereck József Biliárd néhány hős emlékének és Vihar előtt c. novellájának alaphelyzetét ötvözve írta meg „Csapolás előtt” c. harsány paródiáját, „A trombitá”-ban pedig Rácz Olivér szívfacsaróan szép elbeszélését, a Vidéki szállodát persziflálta olyan groteszk áttételben, hogy szinte fáj. A könyvből, amelyet a Rácz-novella hőse, a zászlós olvasni akar, trombita, az ágyból búbos kemence, a pincérlányból, akit a szállodát bitorló tulajdonos a szerelmével üldöz, kocsisné lett, és így tovább. Talán ezt a travesztia határán megírt karikatúrát éreztem túlzónak, majdhogynem szentségtörőnek az áhítatosan tiszta eredetivel szemben. Ez az érzésem, persze, csak a modell és a paródia kölcsönös áthallásaira figyelve jelentkezik, mert maga a torzkép, az impresszionista és szecessziós Rácz-stílus paródiája és az eredeti fölött lebegő, átkomponált és abszurdba transzponált mese vérbeli bohócmutatvány.

Nem folytatom az elmzést, a többi nem a kritika, hanem a tudomány dolga. A téma természeténél fogva bonyolult, a stílparódiák összetevőinek szövevényei kölcsönviszonyát csak egy-egy aprólékos elemzés tudná kibogozni, s erre az adott keretek között nincs módom. Legfeljebb néhány szempontot kínálhattam az olvasónak s talán még annak az irodalomkutatónak is, aki ezt az érdekes, kitűnő érzékkel és szeretettel megírt, szórakoztató szöveggyűjteményt, furcsa csehszlovákiai magyar irodalmi antológiát egyszer majd közelebbről, elemző szemmel is megvizsgálja.

2. BORI IMRE: FEHÉR FERENC (FÓRUM, 1978)

1978-ban jelent meg Újvidéken az akkor ötvenéves Fehér Ferenc verseinek va=kos válogatása, a Madarak folyója (alcíme szerint „harminc év verseiből”), A madár árnyéka c. könyve („harminc év versfordításaiból”), valamint Bori Imre kismonográfiája magáról' Fehér Ferencről, a jugoszláviai magyar költőről. Az 1978-as év tehát a Fórum Könyvkiadónál egy kicsit a jubiláló költő előtti tevőleges tisztelgés jegyében, az ő értékelnek szolgálatában telt el.

Méltán, mert Fehér Ferenc a háború utáni jugoszláviai magyar líra első nemzedékének központi alakja, első útkeresője, egy új nemzetiségi, politikai, társadalmi és világ- helyzet meglehetősen egyedi feltételei között, s a régi és az új kultúra hídja az esztétikában.

Bori Imrét, a kismonográfia szerzőjét nem feltétlenül kell bemutatnunk az Irodalmi Szemle olvasóinak; szerzőként és recenzáltként is szerepelt már a lapban, mégsem árt,