Irodalmi Szemle, 1985

1985/8 - KRITIKA - Dusza István: A modern költészet mint közhely

követ kőre rak, / s hisz a falban rendületlenül? / fölmutatni megújulásom nem lehet? / nincs mit bevalljakl így hát kérdezek.” (A vers szövegét a Megközelítés című antológiából idéztem — D. I.) Egy fiatal költőnek évtizedekre elegendő energiát, ugyanakkor kötelezettséget is jelenthetne egy ilyen vers. Komolyan véve ezt a verset, nem véletlenül igyekeztem ehhez mérni a költő első kötetének teljes versanyagát. Bár a kötetben ez a vers az Ostromállapot című nagyobb kompozíció bevezető sorait adja, s a „megújulásom” helyett „Ereszkedésem”, a „nincs mit bevalljak! így hát kérdezek” sor helyett pedig „Nincs mit bevallják: kérdezek!” szerepel benne, az eredeti változatot mégis egy költői nemzedék ars poeticájának tartom. Más helyen már szóltam arról, hogy az a nemzedék, amely nem fordul szembe az előtte járókkal, nem fogalmazza meg és teszi fel nekik a kérdéseket a valóságról, a létről, az irodalomról, a költészetről, az már születése pillanatában megöregedett.

Engedtessék meg, hogy egy kisebb kitérőt tegyek, bár igyekszem mindvégig a témánál maradni. A Korunk 1980. évi 3. és 5. számaiban olvasható egy általános vita néhány személyes vetülete. Nem erről akarok gondolkodni, csupán az írásbeli megnyilatkozások mögött lefolyt vita lényegét idézném vissza, amely akkor a romániai magyar irodalomban éppen a fiatal értelmiségi és irodalmár nemzedék szokatlan hangütésű kérdései nyomán lángolt fel. Olyan általánosan elfogadott dolgokat vettek vizsgálat alá, mint amilyen például az irodalom népszolgálata. Ennek kapcsán pedig mind élesebben fogalmazódtak meg olykor kényelmetlen kérdések is az irodalom és a nemzetiség állapotáról, a hagyományról és a modernségről. Nem véletlen, hogy Kendi Mária rövid versét olvasva mindig az foglalkoztat, ami az effajta kérdésfeltevéseket mozgatja: az újító és jobbító szándék. Kérdezni sokféleképpen lehet, a kérdezettnek a dolog természetéből eredően mindig kényelmetlen ez a szerep. De ki gondol a kérdezettek közül, akik rendszerint a tapasztaltabb, többet megélt embertársaink, a kérdezőkkel, a kíváncsiakkal, az elégedetlenekkel, a nyughatatlanokkal, a kísérletezőkkel?

Kendi Mária kötete ilyen értelemben okozott csalódást a számomra. Nem várok, nem is várhatok evidenciákat egy valójában csak most formálódó költészettől, azt azonban méltán kívánom, hogy a költő ne adja alább annál, mint amiért írni kezdett. Költő mivoltát értékeli le, márpedig ez a költői egyéniség Kendi Mária esetében markáns jegyeket is magán visel. „Ö, a felnőttkor / gyerekkor / határán állongok. —” Egy ilyen sor a Szivárványnyomatok című versben tekinthető pontos hely (zet) rajznak, de önigazolásnak is. Kendi Máriának nincs szüksége az utóbbira, hiszen éppen az idézett vershez hasonló alkotások ígérik a költőt. Mindenesetre ez a „senki földjén” való álldogáló s, az elveszett Éden keresése vezet odáig, hogy a kötetben több verset olvasva is (Ostromállapot, Alkudarc, Téllel ijesztgető elaltató) Sylvia Plath és Kiss Anna költői világa idéződik fel. Míg az előbbié a forma tömörségével van jelen a versekben, az utóbbié a falusi életkörnyezet és lét mítoszi világából köszön vissza.

Két eredendően különböző, időben is távoli költői attitűd: két — meggyőződésem szerint — összeegyeztethetetlen modernség. Ez az összeférhetetlenség éppen a tartalom, a kötészetté gyúrt külső és belső világ másságában gyökerezik. Útkeresésnek nem éppen a legrosszabb költészetmodellekkel próbálkozik Kendi Mária. A problémák abból adódnak, hogy Sylvia Plath a dolgok elviselhetőségének a határáig ment el, ott teremtve egy képektől tobzódó, ugyanakkor a forma szikárságába mint létfeltételbe szoruló lírát. Kiss Anna költészete pedig egy olyan teremtés után születik szakadatlanul, amelyben a mítoszok erkölcsisége, a népiség, a falusi emberek világa munkál, amelyet egy í2ig-vérig modern, olykor drámai formanyelvbe ültet át.

Jóllehet a csehszlovákiai magyar költészetben eredetinek hat mind az egyik, mind a másik költői attitűd, ez a felismerhető jegy mégsem jelenthet mentséget az ilyen értelmetlenségekre: „a sínek ablakán kitekintek”, „a várakozás hőfokára kitett csecsemő” stb. Ezek olvasása közben szinte üdítően hatnak az ilyen sorok: „Mit kéne most írnom? / Belül ősélet — eljövendő dolgokat / remegve érint az ujjbegy. / Amig magam féltenem kell, ne kecsegtessen kimért igazság. / Ügy akarom szeretni a verset: / legyen hozzá kínban fakadt közöm!” Az utóbbi két sor gondolatisága is megbillen kissé a nyelvi pontatlanság miatt (Virágégés).

Kétségtelen, hogy a Tiindelevény Kendi Mária költői próbálkozásának sokoldalú bizonyítékát tárja az olvasó elé. Kétséges azonban, hogy a kísérlet eredményei önmaga sajátosságához mérhetők-e. Aligha, hiszen például a magyar nyelv régebbi rétegeiből