Irodalmi Szemle, 1985

1985/8 - FÓRUM - Ankét a kritikáról (folytatás): A szerkesztőség kérdéseire válaszol: Dobos László, Duba Gyula, Lacza Tihamér, Tőzsér Arpád

egyszerűen véleményt mond a műről, legfeljebb az író korábbi alkotásaival veti egybe, esetleg rámutat néhány olyan összefüggésre és törekvésre, amely rokonságba hozza őt más kortársaival. Vannak, akik ennyivel nem érik be, ők hosszú és átfogó tanulmányt várnak a kritikustól, amelyben mindent a helyére tesz, s egyszer s mindenkorra lezárja az ügyet. Ez szerintem képtelenség, ráadásul veszélyes is, hiszen a tévedés lehetősége még a legalaposabban dolgozó kritikus és esztéta esetében sem kizárt. Néha egy téves vélemény hatásosabbnak és életképesebbnek bizonyul tucatnyi helyes és igaz megállapításnál.

Ami a műkritika művelésének szervezett formáját és meghatározott kereteit illeti, nos ez bonyolult kérdés. Van rá péida, hogy egy-egy napilap, hetilap vagy folyóirat főállásban kritikust foglalkoztat; ilyesmivel mi is megpróbálkozhatnánk. Az írószövetség kritikai szakbizottsága sajnos nem túl gyakran jön össze, így kevés konkrét eredményt tud felmutatni. Ráadásul egy-egy ilyen összejövetelnek megvan az a veszélye is, hogy néhány retorikai tehetséggel megáldott, szuggesztív kritikusi egyéniség szinte ráerőszakolja a saját véleményét azokra is, akik valójában nem (vagy nem mindenben) értenek vele egyet.

A kritikusi utánpótlás sorsa elsősorban a lapok irodalmi rovatvezetőinek kezében van; ha ők nem karolják fel és nem buzdítják a jelentkezőket, akkor elmélkedhetünk és vitatkozhatunk az idők végezetéig, az ügyet nem visszük előbbre.

4 Úgy vélem, a kritikák többsége — függetlenül attól, hogy a szakma miként vélekedik a kritikáról — segíti az írók és az olvasók közeledését, az irodalmi művek jobb megértését és befogadását. De azt senki se remélje, hogy egy kimerítő elemzés egy csapásra megvilágít az olvasó számára minden problémát, vagy hogy a kritika hatására az olvasó maradéktalanul élvezni fogja a művet. Néha az az érzésem, hogy az írók a kritikusokat okolják amiatt, hogy művüket nem fogadja lelkendezve az olvasó, s hogy könyveik évekig porosodnak a könyvesboltok polcain. Bizony meg kell már egyszer mondani, hogy sok csehszlovákiai magyar könyv azért nem kel el, mert unalmas; olvasása — olykor nemcsak az olvasó, hanem a kritikus számára is — fárasztó.

TISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

Szemle-hagyománnyá válik lassan, hogy időnként — a kritikai párbeszéd hiányát pótolandó — a folyóirat szerkesztősége ankétokat rendez a kritikánkról. Ezeknek az ankétoknak — mivel még ezeken is csak egymás mellé és nem egymáshoz beszélünk, esetleg arra spekulálunk, hogy a levegőbe mondott véleményünket majd csak meghallja valami felsőbb inštancia — szóval ezeknek a címzett nélküli ankétoknak az értelmük nem sok, kritikai irodalmunk helyzetén nem sokat változtatnak, egy hasznuk azonban mindenesetre van: jelzik, hogy kik írnak nálunk — több-kevesebb rendszerességgel — kritikát. Afféle névsorolvasások, kritikusi seregszemlék tehát ezek az ankétok, s nem valódi irodalmi események, de így, egymás mellett a nevek is árulkodnak valamiről. Nevezetesen arról, hogy — az utóbbi tíz-tizenöt évben annyit kárhoztattuk a pillanatnyi benyomásokra s hitre épült impresszionista kritikát, hogy a szubjektivizmussal együtt sikerült kiseprűznünk kritikai gyakorlatunkból az egyéni vélemény s az egyéniség igényét is. Ennek következtében a lapjainkban megjelenő recenziók, kritikák alatt álló neveket — két-három kivételtől eltekintve — nyugodtan felcserélhetnénk. A módszer kultuszában olyan messze elmentünk, hogy megfeledkeztünk róla: kezdetben volt és van a (pozitív vagy negatív) olvasói élmény, s hogy az egzakt módszerek csak ezt az olvasói élményt értelmezik, magyarázzák, próbálják más olvasóval is elfogadtatni. Megfeledkeztünk róla, hogy épp ez az olvasói élmény a kritikában az az összetevő, amely a kritikát is alkotássá teszi. E nélkül a szubjektív elem (szubjektum) nélkül a kritika puszta, lélektelen leírás, azzal egyetemben viszont a kritikusnak mint alkotónak az önmegvalósítása is.

A kritikus ugyanis mikor kritikát ír, nemcsak bírál, hanem vitatkozik is. A bírált művet nemcsak sikerült vagy sikerületlen irodalmi csinálmánynak, hanem olyan szubjektumnak is tekinti, amelyik képes visszaszólni, s amellyel sikeresen megküzdeni csak