Irodalmi Szemle, 1985
1985/1 - NAPLÓ - KRITIKA - Alabán Ferenc: Önismeretünk költői adaléka
a vers már nem beszéd de halál nyelvroncs fölkaszabolt szótestek üledéke kasztrált mondatzúzalék tömeg ... Tudatosíthatjuk, hogy a költői (alkotói) cselekvés még a szélsőséges cselekvésképtelenségben is megőrzi potenciális cselekvőerejét. Mert az írás is tett. Egy adott közösség tudatának befolyásolása és feltöltése a cselekvéshez szükséges szubjektív erőkkel. Ha netán kissé romantikusnak tetszik is: tudatosíthatjuk azt is, hogy a költői cselekvésnek nem jelentéktelen a szerepe valamely kollektív magatartás kialakításában. Az elkötelezettség által (amelynek jegyében Gál is megszólal) a nemzetiség sorsa és helyzete fogalmazódik meg újra és újra. Ezért érezzük kissé furcsának és elidegenítőnek a vers mint költői tett értelmét kétségbevonó, nihilista színezetű megállapítást: „a vers már / nem madár / a madár hiánya az égen . . .”. A verset, meggyőződésünk szerint, csak vers pótolhatja, és csakis kompromisszum nélkül. Gál, mint a nemzetiségi magyar líra legjobb képviselői, a felelősségviselés ólomnehezékeit aggatta és aggatja magára. Számára a vers sohasem volt égen repülő madár, mert nem a költőit spekulálja valóvá, hanem a valót emeli költői rangra. 5 A versekből jól kiérezhető a lírikus életérzésének kettőzöttsége, illetve a nemzetiségi köztes lét kérdésének nyilvánvalósága: „csillagok állnak a hullámok fölött / ők ringatnak el a kettős tér között”, melyben „nem léphetünk sehonnan sehova”, mert „hiába mondanád hogy ma vagy soha / ha együtt tudjuk hogy még nem és már nem / a köztes élet így kot és így roskaszt / és mégis legyen más mint ami most van”. Nem véletlenül társíthatjuk e sorok mellé a nemzedéktárs, Tőzsér Árpád Körök című költeménye második nagy egységének a nemzetiségi helyzet és lét költői „definícióját”, melynek hasonlósága szinte szembeötlő: „Az itt honos lélek az égre tör, / s nem jut túl a purgató- riumon ... / Egyik parttól a másikig botol, / s érzi, ő a körök közt a Között. Testtelen fény, szája helyén fohász...”. így a téma (tárgy) minden konkrétan megélhető és kivetíthető valósága összpontosul a ver~szövegben egy olyan általános síkon, amely realitástartalmában és belső formájában eredeti. Gál azonban, úgy érezzük, alkotásában nem tudja megvalósítani azt a szigorú szerkesztést és precíz gondolatkifejezést, mint költőtársa, igaz, e hangiúlyozottság érdekében nem hívja segítségül az írásjelek funkcionális szerepének érvényesítését sem, és kilábalása, költői „feloldása” is eltérő Tőzsér- től: „hallgasd és figyeld e nyitott pusztulást / ki mit temet és mit ment partról partra át /..s ne kérdezd mi lesz ha a part leomlik / még áll és mert meg nem kerülhető / védi anyánk hite munkája szava / még elindulhatunk otthonról haza”. A költő a maga módján buzdít az alkotásra és aktivizálódásra: „leírt jeleinkkel tegyünk mi már most / amit még tenni holnapig meg lehet”. Joggal nincs itt nyoma optimizmusnak, de bizonyí- tódik, hogy milyen igazi hitele van a „reménységnek” és a cselekvő magatartásnak, mely Gál pokoljárásából tör elő. És ez az aktivizáló reménység nem absztrakt motiváció, hanem a társadalmi realitásokból fakad. 6 Mint az korunkban divatos, Sál Sándor nem akarja hibátlan formakulturáltsággal elrejteni előlünk az embert, akinek portréja mindig határozottan kirajzolódott előző műveiben is. Egyszerűen tiszta marad a forma, s most is, ebben a kötetben is izgató témája mellett elsősorban a kifejeződő költő-ember ragadja meg az olvasó figyelmét, s nem a versben vis:zatükröződő artisztikum. A kifejeződő emberi tartalom itt a költő-ember drámája; úgy foghatjuk fel a versek egymásutánját, mint töredezett (vagy megszakítatlan) drámai monológot, mely már-már rögeszmés helyzetével karaktert bizonyít. Halljuk és látjuk a versekből az embert, aki drámai körülményeit mondja súlyosan és hitelesen, izgatottan és ágálva is, segítséget kérve. Gál hangja az alkat, a történelem és a nemzetiségi lét szorító találkozásából fakad, melynek szerves alkotórésze a magány és félelem érzése, színezője a töprengő-aggódó felelősségérzet. Őszintén hitelesek ezek az érzések, melyek meghatározzák a költő alapmagatartását, vállalt szerepét és funkcióját is. S még tovább:
