Irodalmi Szemle, 1985
1985/8 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől VIII (regényrészlet)
A gyerek megígérte, hogy beszél az apjával, az asszony pedig elment Belus nénihez, hogy azok ketten egyedül maradjanak. Azóta vitáznak: a férfi és a gyerek. A férfi kezdetben ellenkezett, bátorságával hencegett, önérzetét csillogtatta, heveskedett. B.-t betokosodott, maradi öregembernek nevezte, vén dogmatikus, fitymálta, de a gyerek nem értette. Ellenállását három gondolat köré építette fel, mint három bástyájú várat: 1. Semmi olyat nem mondott, amit meg kellene tagadnia vagy visszavonnia, bocsánatkérésről nem is szólva; igazat mondott — bár egyéni módon —, nincs mit magyarázkodnia! 2. Nem szokása mások jóindulatát kérni, kiváltságosok kegyeiért koldulni; önmagát minden körülmények között vállalja, és felel a tetteiért! 3. Ha végső esetben megkérne valakit, akkor sem B.-t, a despotát és a hatalom bitorlóját, aki elavult szemléletű, megállt a fejlődésben, s mindenre képes, hogy megtartsa a pozícióját; nem átallja a személyes nyugalmát az eszme elé helyezni. A gyerek nem ellenérvekkel vitatkozott; nem értette apja érveit és a bonyolult eset összefüggéseit. Fölényes nyugalmú, céltudatos diplomataként viselkedett, aki tudja, hogy az idő neki dolgozik. Egyre ugyanazt hajtogatta — el kell menned B.- hezl —, sejtette — vagy tudta? —, hogy a konokul ismételt igazság — követelmény — végül győzedelmeskedik. Miután néhányszor elismételte, hogy „anyu megnyugodna”, a férfi feladta a küzdelmet. — Jó — mondta, hogy megnyugtassa —, ásd el a csatabárdot! Elmegyek B.-hez. Felhívta B.-t, és nyugodt, határozott hangon, mint aki nehéz döntés után biztos lett önmagában, azt mondta: — Halló, B. elvtárs? Személyes ügyben szeretnék beszélni veled. — Közben a gyerekre nézett: hallod, semmi megalázkodás, esengés... — Jó — válaszolt B. szűkszavúan —, gyere! Várta, hogy hívom, gondolta a férfi, biztos volt benne, hogy felhívom ... Keserű lett a szája íze, de a gyerek tekintete rajta függött, és kényszerítette, hogy lenyelje keserűségét. — Fél óra múlva nálad vagyok. — Letette a kagylót. — Elégedett? — nézett mogorván a gyerekre. — Oké ... — válaszolt a gyerek sietve —, minden rendben. Látszott, hogy megkönnyebbült, de nem mosolygott, gondterhelten nézte apját, és szigorúan utasította: — Kössél nyakkendőt! — Akár anyád — mosolygott a férfi kesernyésen —, a forma midenekelőtt... Ne fürödjek meg? Vagy esetleg lábat is mossak? — Epésen ingerkedett a gyerekkel. — Nem kell — válaszolta a gyerek komolyan. — Nincs rá időd! — Még szerencse — mondta a férfi elnézően —, különben kádba dugnál, hogy meg ne fertőzzem B.-t. Fütyörészett az utcán, nagy fekete ernyőjét nem nyitotta ki, komótosan rátámaszkodott, majd lóbálta, mint öregemberek a görbebotot. B. titkárnője rövid, kíváncsi pillantással fogadta. Szó nélkül az ajtóra mutatott, hogy bemehet. Várják. — Szervusz — Fogadta B. Felkelt íróasztala mellől, és elébe ment, kezet nyújtott. — Eljöttél? — Eljöttem — mondta a férfi —egy bizonyos dolgot szeretnék veled megbeszélni. Valószínűleg tudod, miről van szó?! — Tudom — mondta B. szűkszavúan. Hangja nyugodt és biztos, fürkészve nézi a férfit. — Ülj le — intett a sarokban álló fotelra, ő a másik fotelba ült. — Kérsz kávét? — Kérek . . . nagyon megköszönöm. Talán megnyugtat és helyrebillent... A bajvívás már a kezdetén egyoldalú. Múltban szerzett érdemek birtokosa, a társadalmi akarat letéteményese, politikai döntések részese ült a férfivel szemben. Mögötte sok évtizedes mozgalmi tevékenység birtokában népképviseleti tisztségek; nyugodt biztonság sugárzik belőle. Körülveszi a megszerzett közösségi bizalom légköre. Tekintetéből az eszme érvényének szigora és következetessége fürkészi a férfit. S ő az eszme nyugtalan, lobogó hitével igyekszik visszanézni és leszerelni B. gyanakvását. A feléje áradó bizalmatlanság személyes (szubjektív), de következményeiben általános (objektív) érvényű.
