Irodalmi Szemle, 1985

1985/8 - Dobos László: Táncika (elbeszélés)

dosott vasrúdba kapaszkodnak. Ülőhely nincs: érzik, ahogy lábuk alá csattognak a váltók. Itt van a gyermekkor megkésett nagy vágya, igazi gőzös: fekete, olajos, a szénport és a füstöt egyszerre csapja szemükbe a szél. Ez az első benyomás. Ez a nagy alkotmány verődik, vágódik, sokkal jobban ki van téve a sínpár szeszélyeinek, mint egy vasúti kocsi. Egyedül vágtat, nincs nehezék, nincs teher. Magános futó. A karmestert láthatóan sokkolja ez az állapot, a fizikai bizonytalanság, vékony fehér ujjaival görcsösen kapaszkodik, folyton az óráját nézi, homlokát a vashoz szorítja, s akkor néz csak fel, mikor a fűtő kinyitja a tűztér ajtaját.

— Rosszul vagy?

— Ez más, teljesen más ritmus. Meddig tart ez? Mondd nekik, lassabban menjenek! Kicsit lassabban.

— Menetrend szerint megyünk — mondja hátulról a fűtő.

— Milyen volt az ünnepség? — kiabál hátra a vezér.

Az újságíró mögé lép, a nézőablakhoz hajol, zöld jelzőlámpa fut velük szembe, megvárja, míg a zöld szem belerohan a semmibe; gyönyörű nagy vigadalom, sok szép lány, nagyon sok szép lány, c;ak mind a másé.

— Ennyire utánuk van?

— Nem is tagadom. A nő nagy szépség.

— Házasember?

— Miért kérdi ezt?

— Hiába is mondanám, hogy daloljunk.

— Van egy gyerekem is.

— Hát maga?

— Nekem három van, kettő saját, de kevesellettük, vettünk hozzá az árvaházból. Elmentünk csak úgy nézelődni, egy szőke szemű gyerek rám ragadt, megnézett, nem vette le rólam a szemét. Azt hoztuk el. De nem is kérdeztem, magának mi a foglalkozása?

— Újságíró.

— Nehogy betegyen bennünket az újságba, szigorúan tiltott, amit teszek, megsajnáltam magukat.

Piros jel állította meg őket; aztán sárga jött, majd ismét zöld: szabad. Az újságíró élvezi az utat; erről Is lesz élményem, jól mondja a cseh szólásmondás: mindenről kell legyen az embernek benyomása. Zöld jelzések engedik őket egyre közelebb a városhoz, kopik az éjszaka mérge, szürkén merül elébük a kárpáti táj — ritka, magas szálú erdőség.

— Rohanunk a hajnalba — kiáltja a karmester fülébe, az sápadtan markolja a fogódzót.

Atrobogtak a Moraván; innentől már Szlovákia.

— Nem vezethetnék egy kicsit? — kérdi hízelkedő mosollyal az újságíró. Megütközve néz rá a vezér, aztán ő is elmosolyodik; már csak ez hiányzik, az ilyen gyorstalpaló masiniszták. De ha nagyon akarja, foghatja a kezem, ha fékezek.

Még száztízet mutat a sebességmérő, viadukton robognak, egy pillanat, és mögöttük marad a vas robaja. Esztelen rohanás.

— A négyes peronra járok be, az jó széles, gőzt eresztek arra az oldalra, nem akarom, hogy sok legyen a szemtanú. Előre ugorjanak, elfelé a géptől.

A karmester hosszú, bukdácsoló lépésekkel lábon tartotta magát, az újságíró elvágódott; nem érzékelte az ütés fájdalmát, ösztönösen a betonra lapult; a pillanat rémületében azt hitte, vége az életének, maga alá gázolja a nagy, fekete mozdony. Akkor mozdította csak a fejét, mikor már elszállt felőle a gőz. Végignézett magán, zakójának bal ujja lerepedt, lába közt elfeslett a nadrág, táskája a peron túloldalára, a sínek közé repült, a karmester egy büfé sarkának dőlve verte magáról a szénport.

Ez volt a hajnali táj. A mese bódult szépségéből így sodródtak vissza a világba.

Capri, olal Balatoni fehér kócsagok, olaj Csopaki kálvária, olaj Mi lesz veled, Európa?, olaj