Irodalmi Szemle, 1985

1985/8 - Dobos László: Táncika (elbeszélés)

tenni, hogy most csak a tánc, pedig azt kellene, mindig a pillanatból kiindulni... Az is lehet, hogy a lengyel lányok belém fogózása valami nagy, ősi beidegződés: az összefogózás. Jelentheti azt is, hogy előbb tudomásul kell venni a másikat. Hisz a szerelemben is ott van az előző idő, a megelőző idő ...

De én nem gondoltam szerelemre.

— A mai nap csak ilyen lehet — mondta fojtott hangon az orvosnő. — Érted ezt? Dulától ma én nem válhatok el, érted ezt? Idegenben vagyunk. De ezenkívül sem mondhatom, menj és várj meg a következő szénacsomónál. És holnap?

— Elutazom.

— Hisz a fesztivál három napig tart. Maradj, és most nem kellene másra gondolnod, csak arra, hogy maradsz.

— Egy napra jöttem.

— Vagy ha akarod, én eljövök hozzád, nem most, később, ősz elején, én szabad vagyok, utazhatom, mondd, hol talállak, én megkereslek. Akarod?

Az újságíró nem ezt kereste. S miközben hallgatta a lány lassú, tagolt beszédét, arra gondolt, hogy ismét ott van, ahol az út elején, ahol minden út elején van az ember: az álmoknál, amelyeket szívesen öltöztet ilyen fényes, ragyogó ruhákba is.

Remény, a felcsillanó lehetőség, kudarc, s a sikertelenségből ismét remény: ismét a szélén vagyok, kisodródtam.

— Találkozunk még? — kérdezte búcsúzóul az orvosnő.

— Igen, hogyne, írok majd... — Messze volt ez az ígéret mindentől, a tegnap esti találkozás óta mindhárman öregedtek, talán mindenki csalódott, mást vártak; a túlfűtött várakozások sorsa.

Az újságíró még nem ment haza, remélte, belebotlik valaki hozzá hasonló magányosba. Már csak virslit kínáltak a pecsenyesütők és sört, ez már a kóborlás ideje, vallotta keserűen, a társtalan s még mindig reménykedő férfi-kutyáké: ez már a hanyatlás ideje.

A park homályos-sötét részére most ki lehetne írni, foglalt. Bámészkodni, hallgatózni lehet, de ez csak hulladék öröm. Néha bele-beleénekeltek a sötétbe, arrafelé ment, nem fogadták be sehol. Az egész hatalmas park bezárt ház, a halkra fogott beszélgetés, a suttogás neszei jelzik az ablakokat. Ez a fesztivál násza. Ez az átalakulás éjszakája.

Cseh, magyar vagy szlovák beszéd után hallgatózott: valós dolog, hogy nem tudok sem franciául, sem lengyelül. Igen, a tudatlanság adója, a nehézkességé, az önámításé is.

S nem tudok táncolni sem, világ nevetsége: egy könnyű francia tánc és lemerevülök, a polkát is tanítani kell velem, csak úgy, ahogy én gondolom, csak azt, amit én akarok, csak azt, amit én tudok... Nem tudom magam felajánlani, mert a felajánlás előny, igen, nem tudok rokonszenvet kelteni magam iránt.

A tánc nincs a véremben, nagy hiány, mert lehet a tánc mérleg nyelve is, játék: de komoly játék is, az élet sokirányú készsége.

Elmulasztott alkalom ez az éjszaka: a megadott lehetőség, a már nincs lehetőség. Egy Tangót sem tudtam eltáncolni ebben a csillagtetős bálteremben, erő kell az élethez, a szépség meghódításához is erő kell.

És talán el is túlzom az ének és táncok mindenható szépségét, kicsit régi szépségek bűvölete ez. Bűnbocsátó igazolás? Már sajnálom, hogy elszakadtam a karmestertől, ket- ten talán mégis... Egyedül akartam a kaland örömét, éhesen, kapzsin, egyszerre mindent, hamar... Leléptem tőlük, a koreográfuslány biztosan elvárta volna, hogy hívjam. Persze az est elején még sokat akartam. Másat. Messzebbet, a mindig nagy ismeretlent. Meg aztán ő túlságosan szigorú, fiúja nincs, tudom, de mégis tartja magát. A tréfával messzire elmegy, de aztán elmerevül, megáll, érthetetlen helyzetekben és állapotokban hagyja ott partnerét.

— Hiszen te már foglalt vagy, mit akarsz? — kérdezte idejövet tréfásan az újságírót ... Neked tapasztalat kell, nyersanyag az íráshoz, jó vagy, szép vagy, ám a te szándékod a kaland, csak a kaland, ameddig neked kell, ameddig neked jó, ahogy neked jó. Nem így van?

— Belőled apácaősök szólnak vissza, istenlánya vagy, dicsőség néked, Mária — válaszolt nevetve...