Irodalmi Szemle, 1985

1985/8 - Dobos László: Táncika (elbeszélés)

Bántja az előző percek sikertelensége, kicsit talán meg Is öregítette, igen, mert a kudarc öregít is. Nem érti; a kezemből repült el a madár, alkalmatlannak bizonyultam egy szerepre, játszótársnak fogadtak el csupán, ennyi...

Lengyelek közé keveredett, jobban ismerik a járást, mint ő, látszik, nem először vannak itt. Vendégeléssel ismerkedik velük is, hosszú fáasztalhoz ülnek — bor, pecsenye. Mondják, jól áll neki az álarc, előkelő így, arisztokratikus: megüti ez a szó, érzi mindjárt, meg is zsugorodik benne, sértetten mosolyog. Jean Marais, őrá hasonlítasz, emelik a rangját. Lányok fogják közre, közel nyomulnak hozzá, az asztal alatt valaki a lábára lép, táncolni hívják, most látja, nagy csapat áll fel az asztaltól, karonfogják, maguk közé szövik, ahogy a talált örömöt.

Három emberi pont, üj valóság: három alakja a reménynek.

A háború óta először került testközelbe lengyelekkel: akkor a németek elől menekültek, meggyötört hazátlanok. Északról vonultak délnek, hosszú fekete sorban, a sornak nem volt vége; szekerek, szekerek, rozzant, agyonterhelt autók, saroglyákhoz kötött lovak, katonák, összevissza ember-férfi-gyerek rakomány. Menekültek, parasztok kosaras adományai mentették őket éhségtől, hidegtől, ha akkor nincs ez a kicsiny emberi k&nyörület, csak a faluszéli pléhkrisztushoz bújhattak volna melegedni a lengyelek.

Az újságíró akkor találkozott először az emberi együttérzés példájával.

— Polka — mondják egyszerre a lányok, közelebb bújnak hozzá.

— Tangó . ..

— Polka . . .

Ebben a táncban nincs egyetlen komor mozdulat sem, ezt el lehet járni az öröm minden ünnepén. Ez a feltámadás tánca. És akkor szép, ha hosszú lépésekkel járják, mintha csak átlépnének valamit, nem aprózzák, hosszú és rövidke, a rövidke a szolgalépés, az elrugaszkodó: a sötétből a világosba.

Ez a legnehezebb, a lépések hosszát felvenni, a két lány feszesen tarja maga közt a férfit. Előbb körben táncolnak, aztán csak párban.

— Vedd le az álarcot.

Apró pillantásokkal olvassák le a férfi vonásait: mindkét leányarc más tükör; Hedviga, engem röviden csak Dulának hívnak.

Megborzong a férfi, előbb bezárulnak a pórusok, aztán kinyílnak a leánykezek melege alatt... Talán most keresztezünk egy láthatatlan utat, beszélgetnünk kellene.

— Tangót!

Tangót, nem hallották, ismételni nem akarta már, idegenül hangzott. Az egyik lány körkörös mozdulatokkal simogatja a kezét, állandóan fölfelé haladva: a másik észrevétlen csúszott az ing alá, a csukló fölé. Oda és vissza. Alulról fölfelé, mozdulataikban ez a közös: talán ez a kezek örök iránya, alulról fölfelé, mint a kérés, mint az alázkodás, mint a kéregetés, mint a megközelítés, mint a megkísértés, mert a kéz minden emberi érzés kifejezése.

Nem járták a következő táncot, fogóztak egymásba. A kezekből áradó meleg már megérintette, találkozásuk most vált egy másféle izgalommá: a tudat nagy köre most szűkül kicsire. Már elég a szemhatár: a park homályos tömege, a pecsenyesütők fénygombái, a színpad, a táncosok. Gyantaszagú deszkáknak támaszkodnak, lábuk alatt remeg a színpad, most ez köti őket a többiekhez, így a deszka remegésén is érezni a polka ritmusát: táá-táá-ta, ta ...

Választani kellene és indulni, úgy érzi a férfi, most már minden közel van. Most már csak akarni kell; előttem a szerelem nyitott éjszakája. Csak még ízlelem a biztonságot, már nem sürget semmi, a győzelem megérzése felemelő.

— Te ki vagy? — kérdi a bal oldali lánytól. Olyan választ vár — hímes tojás, búzavirág, énekesmadár —, amely illő a helyhez, az alkalomhoz, a pompás ruhákhoz.

— Orvos.

— S te?

— Most táncos. Nem mindegy? Különben nővér, a világ minden férfiát erről ismerni meg, mikor azt kérdi: ki vagy? Mit csinálsz? Mit cselekszel? Ahogy az iskolában meg a gyűléseken. Ez korszakos ... Én én vagyok, érted? Magammal azonos. Csodálkozol? Minden felfogás dolga, nem? Nekem most jó, jól érzem magam, örülök. Egyszerűen jól akarok lenni, nem ismered ezt az érzést? Én, én vagyok a jó érzés. Passz. Ilyen ruhában furcsa ilyeneket mondani, ugye?