Irodalmi Szemle, 1985
1985/7 - Mészáros László: A Górebi kráterek (elbeszélés)
5. Jotba idegesen babrálta szakállát. Endor heves mozdulatokkal járkált a tágas hajlékban. A mécsesek lángja meg-meglobbant. A tábor már teljesen elcsendesedett. — Megyek — emelkedett fel helyéről Jotba. Arra várt, hogy Endor majd marasztalja, megkínálja egy újabb kancsó csípős gyümölcsízzel, de amaz csak némán bólintott. Talán észre sem vette, hogy a köszakértő kiosont a hajlékból. Endor időnként rámeredt a kezében tartott bőrdarabkára, majd tovább rótta a láthatatlan ösvényeket. Tulajdonképpen útvesztőben bolyongott, makacsul keresvén a kivezető utat. Már tudta, hogy érzéki csalódásról vagy mérési hibáról szó sem lehet. A bőr- darabkán levő rajz hű mása a valóságnakl De mit jelent ez, mi következik ebből? Gondolatai olyannyira lekötötték, hogy néhány pillanatig értetlenül bámult az ajtóban megjelenő Akabra, aki felemelt kézzel jelezte, hogy békés szándékkal érkezett. — Beszédem van veled, Endor — suttogta a váratlan vendég. — Veszélyes helyre jöttél, vakmerő! A Náthán elleni titkos parancs a kíséretére is vonatkozik, mert — Endor elharapta a szót, hiszen titkot árult el. — Tudom — legyintett Akab. Ezzel helyreállította az egyensúlyt, mert mindketten olyat mondtak, amit a másiknak nem lett volna szabad hallania. Endor meglepődött, mert először éppen arra gondolt, hogy Akab a titkos parancs részletei iránt akar érdeklődni. De vajon honnan tud a parancs létezéséről? Mit akar itt egyáltalán? — Náthán küldötteként jöttél? — Nem, Endor, Akabként jöttem. Az életemet kockáztattam a kezedben tartott bőrdarabkáért. Add csak ide, kérlek! Endor gondolkodás nélkül nyújtotta oda a rajzot. Akab közelebb lépett az egyik mécseshez. Majd mosolyogva, felcsillanó szemmel fordult Endorhoz: — Tudod hát te is? — Te honnan tudod? — Egy Jábest idéző góré pásztor szavaiból .........Jártam a górebi kráterekben, barátaim, a mikor önkéntes egyedüllétben edzettem elmémet és akaratomat... Olyanok azok a kráterek, mintha óriások hagytak volna nyomokat a földön. . . Mintha ügyet sem vetve ránk elrohantak volna fölöttünk, hogy aztán visszatérjenek a végtelenbe.. — De mikor ez hihetetlen! — kiáltotta Endor olyan hangosan, hogy Akab riadtan nézett körül. A másik most már suttogóra fogta a hangját: — De mikor hihetetlen, hogy olyan lények létezzenek, akiknek csak a lábuk nyoma líétszázszor akkora, mint mi vagyunk... — A mindenségben semmi sem lehetetlen, Endor... — Ezerszer akkoráknak kelle;t lenniük, mint mi vagyunk! — A létezés formái kimeríthetetlenek ... — Talán észre sem vettek bennünket... — Meg fogjuk keresni őket! — Talán még nem is léteztünk, mikor erre jártak... — De már létezünk! Előttünk a mindenség, Endor! Ezt jelentik a górebi kráterek .. . — Felemelő, s mégis lesújtó ez a felismerés... — Nem, Endor, éppen fordítva! Lesújtó és felemelő! Érzed a mindenség üzenetét? Csak ez a fontos, Endor, az őrök mozgás, az örök felemelkedés... Akab arcára ráfagyott a mosoly: a kardját markolászó Najáthot pillantotta meg az ajtóban. Akab tudta, hogy a titkos tanácsos nem egyedül merészkedett ide. Rajtavesztett. Megadóan hajtotta le a fejét. — Ki ez az ember, Endor? — lépett közelebb a tanácsos. Endor felugrott s a kardjához kapott, önkéntelenül tette, s kábultan várta a fejleményeket. Mozdulatát mindkét férfi egyértelműen értelmezte. — Akab vagyok, Náthán táborából! Örök, ide! Két harcos hatolt be a hajlékba, és közrefogták Akabot. Najáth pedig Endor felé nyújtotta a kezét. Ez megértette, hogy önkéntelen mozdulatát most már csak a tanácsos értelmezésének megfelelően fejezheti be. Najáth szó nélkül vette át a kardot. — Kérem, tanácsos úr, jelentse az ügyet Czippár tanácsosnak! — Ugyan miért, fiatal barátom?
