Irodalmi Szemle, 1985

1985/7 - Lacza Tihamér: Ceruzarajzok Zs. Nagyról

3.

Zs. Nagyék sok éven át a város peremén, a „Zabos”-ban laktak egy kis kertes házban. Mindig élt ott velük egy-két macska és egy kutya is, ez utóbbi általában a Sátán névre hallgatott, s ha kimúlt, utódja is ezt a nevet kapta, megtoldva egy sorszámmal. Megfigyeltem, a macskákat éppoly tisztelet övezte a költő lakásában, mint a teheneket Indiában. Senki sem kergette őket, bárhová letelepedhettek; gyakran éppen a költő íróasztalán ejtőztek, ha oda sütött a ri'ap. Más állatok is szerették ezt a környéket; a kerti fák szinte roskadásig megteltek madarakkal, az összes ligetfalusi cinke, veréb, fecske és aranymálinkó Zs. Nagy kertjében adott szűnni nem akaró hangversenyt. Boldog hely volt ez nyáron. De annál kegyetlenebb télen. Zs. Nagy szénnel, később pedig olajjal fűtött, mert a központi fűtést ide nem vezették be. Az olajkályha gyakran meghibásodott, ilyenkor napokig fagyoskodtak a fűtetlen szobában, amíg sikerült pótalkatrészt szerezni. De a költő sohasem panaszkodott emiatt. „Hidd el — mondta egyszer —, ki lehet bírni. Én sokkal inkább a madaraimat sajnálom. Vajon ők mit csinálhatnak ilyen kemény hidegben?”

4.

1976 egyik borongós délelőttjén Zs. Nagy Ágh Istvánnal, költőbarátjával együtt jött be a szerkesztőségbe. Szomorúan leültek, Zs. Nagy bekapcsolta a rádiót. Néhány nappal korábban lett öngyilkos Latinovits Zoltán, a rádióban épp őrá emlékeztek. Ágh István keserűen kifakadt: „Miért tetted, Zoltán?” Zs. Nagy nem szólt semmit, de a szeme megtelt könnyel.

5.

Egyszer halálhírét költötték, s maga is úgy tudta, hogy halálos kór, gégerák támadta meg. Sokáig az orvosoknak sem akarta elhinni, hogy „csak” gégetuberkulózisról van szó, s komolyan készült az elmenésre. „Ügy látszik a gégerák a költők nyavalyája — mondta a kórházi ágyon ülve —, Kosztolányit is, Babitsot is az vitte el. De én vajon méltó vagyok-e ilyen halálra?”

6.

Sok kritikát írtam az elmúlt évtizedben, de Zs. Nagyról még egyet sem. Valahogy sohasem jutottam hozzá, pedig szerettem volna egyszer elmondani, milyen bántónak és igazságtalannak érzem a róla kialakított képet. Lehet, hogy a kritikusokat az téveszti meg, hogy Zs. Nagy képtelen a pózolásra, s mindig nyersen és őszintén kimondja azt, amit gondol. Mások a komoly témákat és a mélyenszántó gondolatokat kérik számon rajta, holott ő mindig komoly és fontos dolgokról beszél, még akkor is, amikor szövegeit olvasva könnyünk csorog a nevetéstől. „Ha meghalnék mit írnátok fölém” — kérdezi egyik versében. S mert annyira szeret bennünket, hogy nem akar kellemetlenséget okozni nekünk, megnyugtatóan hozzáteszi:

„hát Inkább élek tétován tovább”.