Irodalmi Szemle, 1985

1985/6 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Kövesdi János: A mozgás költészete (Interjú Markó Ivánnal)

amely szíven üt, mint az első szerelem, és az az érzésem, hogy nem hagyhatom ki, kell hozzá egy darabot készítenem; ez esetben a zene Indítja el azt a víziósorozatot, amely aztán a színpadra kerül, megszólal a tánc nyelvén. A másik ennek az ellentéte: születik egy látomásom, egy vízióm s ez a vízió építi magát tovább, ehhez keresem meg a zenét, kutatok egy zene után, amely korrespondeál ezzel a vízíósorozattal, és ha nem találom meg, akkor megíratom. Nem x ideig, teszem azt, nem három hónapig tart egy-egy táncdarabom ötletének a kitalálása és kidolgozása, mondjuk, amíg a próbák folynak, és 'nem is előtte egy vagy két évig, hanem tulajdonképpen az egész addigi életem beleépül. Általában nagyon sokáig dolgozom benn a színházban, késő estig, és gyakran előfordul, hogy már nem megyek haza, hanem a szobámban alszom. De ott sem tudok aludni, s ilyenkor felveszek magamra egy köpenyt, és lemegyek a színpadra. A színpadon természetesen már nincs senki, le van „csupaszítva”, csak a szürke falak vannak és'egy üres tér. Felgyújtom a villanyt a színpadon, és ebben az üres térben, a szürke falak között leülök a színpadra, nekitámaszkodva az egyik falnak, s nyitott szemmel elke'zdek álmodni. Elkezdek álmodni, és ilyenkor egy kicsit — talán nagyképűnek fog hangzani, de én nagyon őszintén mondom ezt, és vállalom érte akár a nagyképűség vádját is —, egy kicsit ilyenkor olyannak érzem magam, mint a jó Isten, mert egyszerűen ebbe a négy szürke falba bele tudom álmodni minden álmomat, és meg tudom csinálni, és ez a legjobb érzés, ami lehetséges.

• A balettkar létrejötte óta sok száz órát töltöttél együtt táncosaiddal a próbateremben. Mint balettigazgató és koreográfus mennyiben tekinted alkotópartnernek a szólótáncost s magát az egész együttest?

— Az együttes megalakulása óta a táncosok és én is valóban nagyon-nagyon sokat dolgoztunk és dolgozunk. Ügy érzem, hogy egy koreográfusnak tudnia kell, mit akar csinálni, nem a táncostól kell várnia az ötleteket, és nem a táncos esetleges koreográfus! képességeire kell építenie, hanem a saját találékonyságára. Ha tudja, mit szeretne, ha megvan a születő műről az elképzelése, arra kell rávezetnie a táncosokat. Természetesen ugyanakkor a táncosok egyéniségéből, a „táncosanyagból” kell, hogy kiinduljon. Tehát néha egy kicsit olyan a szerepe, mint a szabóé, az adott (kiválasztott) táncosra kell rászabnia a ruhát, vagyis a táncot, tehát a táncos egyéniségéből kiindulva, nem a táncos által egyénileg kitalálva, hanem a saját koreográfusi elképzeléseit megvalósítva. Azért koreográfus a koreográfus és azért táncos a táncos. Az öt év alatt igen szerencsés együttműködés fejlődött ki köztem és az együttes között. A táncosok nagyon érzékenyen és nagyon jól adják vissza azokat az elképzeléseket, amelyeket részben mozgással, részben pedig művészi, színészi kifejezéssel mint együttes szeretnénk megvalósítani. Maximálisan érzik azt a fajta mondanivalót és mozgásvilágot, amit én fejezek ki általuk.

A Az együttes munkáját, célkitűzéseit illetően a színházi magazinotok számára röviden ezt nyilatkoztad: A Győri Balett két úton próbál menni, s mindkét út az együttes sajátjává, rá jellemzővé válik. Az egyik, amelyhez a táncos-koreografikus darabok tartoznak, mint például az Évszakok, Boldog lelkek, a Boleró... A másik a totális színházhoz közelít, ezt példázza a Totem, a Tabuk és fétisek és a Sportcsarnokban bemutatott Izzó planéták. Kifejtenéd részletesebben a két törekvés lényegét?

— Természetesen a tisztán táncos, tisztán koreografikus darabok is bizonyos mondanivalót hordoznak magukban, de ezeknél a daraboknál az elsődleges a zenének a mozgás által, a mozgásrendszerek által való megjelenítése, láttatása. A másik a táncszínházi vonal. Ez tulajdonképpen nem más, mint a színház sokféle formájának, lehetőségének a felhasználásával egyfajta, úgynevezett totalitásra való törekvés, ahol jóformán egyenrangú helyet kap a zene, a látvány, a mozgás, a hang, az ének, de mindenekelőtt a — nagyon markáns — mondanivaló. Ez a két különböző út nagyon erősíti és segíti egymást, mert valamilyen módon a táncos-koreografikus darabok mindig termékenyítően hatnak a táncszínházi darabokra — és viszont. Egy kicsit úgy is vagyok vele, hogy a tánc nyelvét önmagában bizonyosfajta mondanivalókhoz kevésnek érzem, más is szükséges, például a szó, a hang. Ez a táncszínház lényege számomra, minden lehetséges eszköznek a felhasználása. Ez óriási szabadságot biztosít az alkotó számára, ám ugyanakkor óriási nehézséget is jelent, mert a táncszínházi előadások létrehozására nincs semmilyen recept, illetve nincsen annyi tapasztalatom, mint egy koreografikus darabnak