Irodalmi Szemle, 1985
1985/6 - Madách-díjasaink 1984 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől (VI) (regényrészlet)
ban. A férfi még felöltőben és kalapban volt. A másik szobában a gyerek meghallotta, hogy beszélnek, kijött, és köszönt a férfinak. Szervusz apu, mondta, és visszament. Olvasott. A gyerekben jóindulatú, békevággyal teli, kis diplomata érett, megmutatta, hogy jelen van, tudtukra adta, hogy figyeli szóváltásukat, de nem avatkozik bele. Naiv békepolitikáját a puszta jelenlétével valósította meg. A férfi komoran vetkőzött, levette a cipőjét. — Borzalmas módon szeretsz, igen, igazából szörnyen szeretsz — mondta komolyan. — Ügy szeretsz, hogy közben gyilkolod a szerelmet. Magát az érzést gyilkolod, s vele együtt magadat és azt, akit szeretsz. A szerelmed végtelen, a gyűlöleted pedig határtalan és nem ismer kegyelmet. Nem ismered a nyugalmat, érzéseidnek nincs semleges állapota, sem egyensúlya, csak a felfokozottságot ismered. A kiegyensúlyozottság nem létez k számodra. Minden pillanatban a szeretet vagy a gyűlölet érzése ural, ha nem szeretsz, gyűlölsz, s ha nem gyűlölsz, szeretsz. Nem tanultad meg és valószínűleg sosem fogod megtanulni, hogy sem szeretni, sem gyűlölni nem lehet állandóan, egy életen át. A természeted nőstény pókra emlékeztet. Míg a nász tart, amíg tüzel a szenvedély, szolgálja és gondozza a hímet, elfogadja társának és törődik vele. De amikor megtermékenyül, és a hím teljesítette a fajfenntartásban ráeső kötelességet, amikor elmúlt a párzás ösztöne és közömbös időszak következik, a nőstény meggyűlöli őt, feleslegessé válik számára a hím, teherré, melynek a jelenlétét is képtelen elviselni. Tehát megöli, és elfogyasztja. Ismerek asszonyokat, akik a szerelmükkel megölték a férfit, aki hozzájuk tartozott. Te is közülük való lennél? — Érdekes gondolat — mondta váratlanul nyugodt hangon az asszony —, roppant érdekes felismerés. Erről beszélhetünk. Hallgatlak. Leült a konyhában az asztal mellé, nem mondta, de arra gondolt, hogy ha itt beszélgetnek, nem hallja a gyerek. A férfi szembeült vele. Véletlen volt, kettőjük között egy nagy konyhakés feküdt az asztalon. Shakespeare — mutatott a férfi a késre, de nem mosolygott, bár még bízott benne, hogy megértik egymást. — Shakespeare — ismételte —, dráma, vér és halál, tragikus szenvedélyek; gyilkos szerelem .. . Az asszony sem mosolygott, arca kemény és közönyös maradt. Eltette kettőjük közül a kést. — Szegényes szellemesség — jegyezte meg szárazon —, rongyokba burkolod a lelked, hogy elfedd meztelenségét... Közöttünk ül a halál, gondolta a férfi, itt terpeszkedik, és én tehetetlen vagyok, teljesen tehetetlen ... — Gyilkol a szerelmem, azt állítod — folytatta az asszony, s a férfi meglepődött, milyen nyugodt a hangja: semmi feszültséget nem érzett benne, mintha közömbös témáról beszélnének. — Azt állítod, hogy rettenetesen szeretlek... Istenem, milyen lelki nyomorúság. Te okosnak, mi több, bölcsnek, alkotó kultúrembernek hiszed magadat. Miért nem tudod hát, hogy a szerelem a leggazdagabb és legemberibb életerő. Nem ölhet, csak megölni lehet, elpusztítani. A szerelem csak akkor válhat gyűlöletté, ha semmibe veszik. Igazad van, gyűlöllek. Gyűlöllek, mert semmibe veszel. Teljességemben adom magamat, s te úgy teszel, mintha nem tudnád, vagy nem törődsz vele. A gyerme- tegségeid és képzelgéseid után futsz, ha nehézséggel találod magad szemben, egyszerre gyáva leszel, visszahúzódsz és megtorpansz, gagyogsz, bárgyún vigyorogsz és iszol, msndd. hogyan szeresselek?! ... — Ne szeress! — tört ki dacosan a férfi. — Utálj! — Hogyan, ha itt vagy mellettem? Hogyan éljek utálkozva veled? Már kölcsönös volt közöttük a feszültség és a szenvedélyes elutasítás. Kitört volna, de bejött a gyerek. Citromos limonádét kevert magának. Aztán még többször bejött, vaj's kenyeret kent magának, sót keresett, néhány szót szólt hozzájuk, s hogy látta, nem vitatkoznak, megnyugodva, szó nélkül kiment. De nemsokára újból visszajött: — Apu, telefonhoz hívnak. A férfi nem kérdezte, ki hívja, sejtette, hogy semmi kellemeset nem hallhat senkitől. Óriásira nőtt benne a feszültség, úgy érezte, kibírhatatlan. Párbeszédük feszültségét a váratlan hívást kísérő bizonytalanság hatalmasan felfokozta. Lehet, hogy a kivégzéséről szóló hírt közük vele; nem kellene beszélnie, legalább aludni tudjon! Bár úgysem aludnék, gondolta, most már nem... Micsoda paradox helyzet, nem akarom hallani,
