Irodalmi Szemle, 1985

1985/6 - Madách-díjasaink 1984 - Rácz Olivér: Mabel — a gárdista, meg még egy Mabel (elbeszélés)

tudott szaladni a városba. A gárdistának ilyenkor kevélyen villogott a szeme, Mabei pedig barát ágosan mosolygott a zablája mellől. Időnként, amikor nem voltak szolgálatban, csak készültségben, tartalékban, meglátogatta őket. Ilyenkor mindig vitt neki egy-egy ínyencfalatot. Süteményt, almát, cukorkát. Mabei, a kanca, szerette az almát. Mabeit, a lányt is kedvelte. Csak éppen kölcsönösen féltékenyek voltak egymásra.

Mabei, a lány, ezt be Is vallotta egyszer a gárdistának.

Mabei, a kanca, nem szólt semmit, legfeljebb szeszélyeskedett, morcoskodott egy sort, valahányszor a gárdista arcán túlzottan ragyogott a boldogság, miután a megelőző estét a lánnyal töltötte. De ez egyik részről sem volt komoly, s Mabei, a lány, két perc múlva már ezúttal is önfeledten belekarolt a gárdistába és vidáman locsogott.

— Hova megyünk? Sétálni? Teázóba, cukrászdába, moziba? Sétálni — döntötte el gyoraan. — Eleget ültél ma a drágalátos kancád nyergében.

— Moz ba — mondta a gárdista ellentmondást nem tűrő hangon. — Erkély, utolsó sor — mondta nyomatékosan.

A lány felkacagott. Boldogan, csiklandósan, beleegyezően.

Hanem a mozi után — Mabelnak duzzadt volt az ajka, de nem bánta; a gárdista pedig olyan öntelten lépkedett mellette, mintha valami hőstettet vitt volna végbe, s most a kitüntetésére várakozna —, a mozi után rosszabb dolgok következtek.

— Vasárnap elmehetnénk valahova kirándulni — mondta a lány csillogó szemmel.

— Egész napra ... — mondta sokat ígérő hangsúllyal.

— Nem lehet — mondta a gárdista halkan, sajnálkozva és bocsánatkérően. — Szolgálatban vagyok.

— Már megint? — kiáltott fel a lány megbotránkozva. — A múlt héten is szolgálatban voltál.

— Két hete — mondta a gárdista szelíden. — A múlt héten te nem voltál szabad. A keresztanyád születé napját ünnepeltétek. Állítólag . . .

Ezen ismét civakodtak egy sort. Különösen az orvul hangsúlyozott „állítólag'’ szó miatt.

— Hezudtam én már neked valaha is? — kérdezte a lány hevesen. — Mikor hazudtam? Tessék: mondd csak meg — mikor hazudtam? Ha azt mondtam, hogy a keresztanyám születésnapjára kell mennem, akkor oda is mentem! És én honnan tudjam, hogy te vasárnap valóban szolgálatban leszel?

— Eljöheisz megnézni — mondta a gárdista szelíden.

A lány nagyot nyelt.

— El is megyek — mondta aztán békülékenyebb hangon. De azért, nehogy feltétel nélküli megadásnak lássék, amit mond — Mabei, a lány, csakúgy kiismerte magát katonai dolgokban, mint Mabei, a kanca —, sietve hozzáfűzte: — Ha megengeded . . .

— Legyen szerencsénk — mondta a gárdista kimérten. — Mabei örülni fog.

— Te nem?

— Ne butáskodj — mondta a gárdista, és további viták elkerülése végett, gyorsan magához rántotta lányt.

Mint mindig, ezúttal is a lány győzedelmeskedett.

De azért a csók után még berzenkedve megkérdezte:

— Tulajdonképpen mit őriztek ott, ti ketten, a lovaddal, a Whitehall előtt?

Ezen mellesleg már Mabei, a ló is gyakran elgondolkozott.

Tulajdonképpen mit is őriznek ott, ők ketten a gárdistával? Mit?

Egyszer már majdnem megkérdezte a gárdistától, de aztán mégsem tette. Attól tartott, hogy a gárdista sem tudja. Minek hozná zavarba? És különben is — nem mindegy? Beleszámít a szolgálatba. Meg a szolgálati időbe.

Hagyomány, döntötte el bölcsen. Idegenforgalmi látványosság. Londoni színkép. Ennyi. Látványosság.

Hát szép látvány, azt meg kell adni, gondolta Mabei, a kanca, elégedetten. Díszes lószerszám, címeres nyeregtakaró, villogó kard, csillogó sisak, színes sisakbokréta. No meg az ő fényesre kefélt, fekete szőre, dús farka, fehér csüdjei. Nem hoz szégyent a családfára ... Az egyik dédanyja Indiában — na igen. Ő is szívesen szolgált volna Indiában. Bombay. Calcutta. Benáresz. A Tadzs Mahal. Indiában. A Fekete Huszároknál. Vagy a gárdánál. Esetleg tisztilóként a Fekete Tyronéknál ... De hát ennek, a jelek szerint, végérvényesen befellegzett. Marad a Whitehall. Meg a kivonulások.