Irodalmi Szemle, 1985

1985/6 - Madách-díjasaink 1984 - Koncsol László: Hommage á P. B. (vers)

KONCSOL LÁSZLÓ Hommage d P. B.

„Aki dudás akar lenni..

(Gömöri magyar népdal; József Attila]

Egy férfi áll az égő rengetegben,

szálanként gyűl ki s lobban el szakálla, de áll s figyel; orcája rezzenetlen.

Égő fogalmak, fák — megannyi máglya

s mártír. Egy őrült lány is, lángsörénnyel, lobogva-futva, karcsún, mint a fáklya s meddőn. Előtte tűzfal, tűzsövénnyel, nyíló sötét kapuk, csalóka rések.

„Ki itt belépsz, hagyj jel minden reménnyel!“

Megy mégis támolyogva, mint ki részeg, a lány után, a fortyogó bugyorba.

Indul, mert kényszeríti őt a lélek.

A tűz falának résén áthatolva,

egy horhos-ölben őzcsapatra bukkan; gyermekhangon sikoltozik a csorda.

A horhos öblén forrás vájta kút van

meg érmeder, de száraz mind a kettő.

A forrás nedve gőzként égre hussan, mert rőt parázzsal telt e csonka teknő; két partján sűrű tűzesés pereg le, vétlen s gyúlékony barmot elveszejtő; s a völgyön szálfák dőlnek át recsegve, és bőg a tűz, és lángra kap ruhája, de őrzi őt a sors hófehér kegyelme.

Egy szarvast lát repülni, karcsú lába

perzselt patákon vinné kék szabadba, agancsa izzik, lángol szőrcsuhája, leroskad, hányja testét jobbra-balra,

vonaglik, táncol, felsír szörnyű görcsben, s elég egy izzó rönkön fennakadva.

De most is lát: egy tág, határnyi völgyben minden kigyúlt a kontinensnyi lángtól, szántón, falun lobot vetett a vörheny.

Egy lángra kelt és szétomló tanyából a tűz súlyától földbe nyomva szinte, mint gyújtó gejzír dől a szikrazápor az olvadt fémek gőzével telítve,

s ott leng az égő álmok semmi-hamva, az égett lepketánc, a pernye-pille,