Irodalmi Szemle, 1985

1985/5 - NAPLÓ - Fónod Zoltán: Fábry Zoltán közírói és kritikusi tevékenysége a két világháború között

safra a trianoni döntés miatti elkeseredettség jellemző. Az a Fábry, akit a lövészárkok piszkában Dorian Gray problémája izgatta, s aki a „piszok és sár után” pihenni akart: eljutni az intellektuális gyönyörökhöz, döbbenten veszi észre, hogy eszményei megtépázva kerültek ki a háborúból. Elhatalmasodó pesszimizmusát jelzik első novellái is, melyekben a magyarságot, a hazájukat, családjukat vesztett embereket siratja (Fogoly a sínek között, Balogh Péter dajkája, Tábori posta). Pesszimizmusába szánalom és részvét, nemzat- és hazae zményébe nacionalista színek keverednek. Mindez azonban segíti felismerni, hogy — az új helyzetben — az Intellektuális gyönyör hajszolása, az öntet- szelgő narcissus-irodalom követése már kevés. 1922-ben, Beöthy Zsolt halálakor a „Volga menti magyar lovast köszönti, húsvétkor pedig Albert Servaes megátkozott Krisztus- képét krédózza”. És a béke első éveiben sem „a gránát tépte és tífusz zabálta élet véres és üszkös halálperceit” idézte (ahogy később a Korparancsban írta), hanem a halál- tánc-énekekről írt terjedelmes tanulmányt.

Első, ún. nacionalista (vagy ahogy ő nevezte: „szomorú szemmel”) korszaka első írása (A bot, 1920) megjelenésétől 1923 elejéig tart. A kisebbségi sorsot vállalva az elsők között ismerte fel, hogy a búsmagyarkodás meddősége helyett csupán az építő, cselekvő új magyarságszemlélet lehet az egyedül igazolható és elfogadható. Nem volt hagyománya, mintája és gyakorlata, „elárult emberként” Ady lett a legnagyobb emberélménye, és az „ember az embertelenségben” lett szinte egyetlen — politikai értelemben is különleges hangsúlyú — törvénytáblája. A szomorú évek megpróbáltatásai során ismeri fel a másik embert, aki (a német expresszionizmus hatására) „testvérré” válik, az embar- irodalom kulcsszavává. A változás tényét már az a kassai előadás is jelzi, melyet Az irodalom mai életproblémái címmel 1922 októberében tartott. A „szomorúság és a hí" együtt kiáltatja vele a madáchi szent igéket — „ember: küzdj és bízva bízzál!" Az „eltűnt krisztusi szeretet megváltó szavait” Tolsztojnál, Dosztojevszkijnél, Strindbsrg- nél, Anatole France-nál keresi; azoknál, akik „a vállalt munka kötelességével alapozzák a jövőt”. Ady utolsó életsikolyát, a sokat idézett Intés az őrzőkhöz sorait ekkor írta le először. Az emberirodalom programjának első csírái (misztikus magyarázattal) itt találhatók meg. Az 1923 tavaszán írt húsvéti hitvitájában (Irodalom és magyarság) már látja a sorsváltozások és életváltozások keresztútján álló goethei táblát, mely megerősíti őt abban, hogy az előretörtető élethez kell igazodni. A „választóvonalat” és a „táborba szállást” most is Ady jelenti. Innen indítja harcát „az irodalom síkján a magyarság érdekében”. Az „európai irány” parancsát fogalmazta meg, amikor ezt írta: „... irodalmunk csak akkor lehet európai, ha kultúránk, vágyunk, célunk összeesik azzal az Európával, mely (...) a saját talaján újra és megint csak élni akar”. Elmondhatjuk tehát, hogy az Ady-élmény és a német irodalommal való találkozás ösztönzi őt az emberirodalom útjának követésére, vállalására.

Első korszakának legjelentősebb írásaként a Bécsi haláltánc-ének: 1921 című terjedelmes tanulmányát említhetjük. Az elveszettnek hitt tanulmányt (melyet 1978-ban a hagyatékban találtam meg) sokáig az Elfelejtett élet című, 1924-ben megjelent írásával azonosították. A tanulmány — E. Fehér Pál találó megállapítása szerint — választ ad arra, hogy „már akkor sem fogadta el Fábry a háborút mint ultima ratiót, amikor még az elfogult nemzeti eszmék kizárólagosságában hitt”. Bizonyíték ez az írás arra is

— ahogy korábban már utaltam rá (Vallató idő. 53. o.) —, hogy az elmélyülés, az elméleti-eszmei síkon való építkezés már 1921-ben megkezdődött nála. írásai ekkor ugyan még az expresszionizmus kézjegyeivel, sőt keresztény motívumokkal teletűzdeltek, a valóság azonban egyre követelőbben jelentkezik nála, hogy az emberirodalom szál- láscsinálója legyen.

Az 1923 tavaszával kezdődő, mintegy tíz évig tartó második korszakának, az ember- irodalomnak (melyet Fábry „szigorú szemmel” néven illet) a programját részletesen a romániai Új Geniusban, 1925 januárjában megjelent írásában fejtette ki. Az emberirodalom programja pátosszal teli megfogalmazása az ember iránti felelősségnek, s egyben magva annak a gondolatnak, melyet később valóságirodalomnak, majd vox huma- nának, emberi hangnak nevezett, s amely évtizedekre meghatározta alkotói tevékenységét. Tettekre ösztönző, aktív program volt ez, amely — mint Görömbei András írja — a „passzív magyarságsiratásból kilendítette”. Távlatokat keresett az irodalom számára, most már nemcsak a nacionalizmussal és a budapesti irodalmi fölénnyel szemben, hanem a dilettáns önképzőköri kvaterkairodalom, valamint a kvaterka- és kúria-magyar-