Irodalmi Szemle, 1985
1985/1 - FÓRUM - Zeman László: Jegyzet a szaknyelvi nominalizáltságról
lehetséges. A köznyelvi nyilatkozat elliptikussága, additív szerkesztésmódja természetszerűleg vezet az ige kiiktatásához, a nominalizáltság tipikus formája ez esetben a grammatikailag elszigetelődő névszó, amely nemdifferenciált módon lép kapcsolatba a helyzettel, s ezáltal a közvetlen élményszerűség kifejezőjévé válik, s ilyen státusban érvényesül tükröztetett formáiban a szépirodalmi szövegben, például: Pirkadatkor átdübörögtünk vashidakon. Aztán a pályaudvar üvegkupolája, villamosok, aszfalt. (= jön, következik stb.: 1. Ottlik Géza idézett regényében a 320. l.-on); — Jó, jó, hát majd a Pinczinger! (310; a párbeszédből értsd: hoz könyvet, elintézi stb.). Az elliptikusság a tömörségre törekvés folyományaként a szaknyelvi szövegben is megjelenik, a leírás, jellemzés, felsorolás, utalásformák, utasítás vagy az ún. lexikonstílus sajátja. E formái azonban túlnyomórészt levezethetők az azonosító, osztályozó nominális mondat típusából (mint eltagolódó, önállósult nominális állítmányok sora), s ahol a kiegészítéshez igealak szükséges, ennek a kiválasztása a szövegtípustól és szövegkörnyezettől függően talán kötöttebb, mint a szerkezet köznyelvi variánsában. Érvelésünket szemléltetendő, figyeljük meg a következő szövegrészt: „Rovarmegporzás, ritkán parthenogenézis. A termés magános vagy terméscsoportot alkot: lehet tüsző, aszmag, alma vagy csonthéjas. A magház üregeiben rendesen 2 anatrop magkezdemény kettős burokkal.” (= ...magkezdemény van, fejlődik, található; Soó Rezső: Fejlődéstörténeti növényrendszertan. Bp., Tankönyvkiadó 1965, 308). A különtartást leginkább a szépirodalmi példában levő, illetve a köznyelvi Péter! (jött meg), A villany! (ég) típusú staccato formákban kell látnunk, amelyekben a főnév az állítmányok lehetséges körére utalva mind az alany, mind az igei állítmány funkcióját is ellátja, s a szaknyelvi használattal szemben megkülönböztető jegye az ige hiányában a modalitást jelző intonáció. (Az egytagú nominális mondat funkcionális kéttagúságáról lásd: Miko, 1968, 113; a kérdést a megnevezés módosulását bizonyítva a prédikációban N. D. Arutyunova taglalja [1971]). A két stílustartomány szövegei természetszerűleg más-más „makrostílus” és műfajok alá rendelődnek, s ennek a rokonítható nyelvi szerkezetekben is megvan a vetülete. Az ige elhagyásával (ellipszisével) keletkező nominalizáltság a szaknyelvi stílusban (némely peremhelyzetű műfajtól eltekintve) nem központi, s ha mégis alkalmazásra kerül, ebben bizonyos fokú műfaji-szintaktikai szabványosítás hat. A meghatározó különneműséget pedig mindennek a hátterében végül is a szaknyelvi beszédaktus kommunikatív céljában („Azt akarom: tudjad, hogy...”) fedezhetjük fel. A stilisztikai vizsgálódás és összehasonlítás, esetünkben a nominális formák képviseletének elemzése a funkcionális stílusokban, szövegfajtákban, ami a megközelítést illeti, tulajdonképpen a nyelvtipológiai összevetés módszerével élhet. Ügy, ahogy az egyes nyelvekben más-más arányban és más súlypontozással állnak össze a nyelvtipológiai jellemzők, a funkcionális stílusok jellemzésében is a vizsgált nyelvtani szerkezeteknek stílusok és műfajok szerint „többé vagy kevésbé”, „másképpen”, „más jelleggel”, „hasonlóan, de más arányban” stb. érvényesülésével kell számolnunk (lásd úgyszintén Hendricks, i. m. 112, 122—3, 127 és másutt; egyébként a szerző a nominali- záltságot a nyelv hierarchikus, mélyszerkezeti, a közvetlen összetevők által leírható tulajdonságaként értelmezi, uo. 144 és kk.).7 S e vizsgálódások közben mindenképpen igazolódik a szövegnyelvész D. Viehweger véleménye, miszerint a szövegek kommunikatív szervezettségét nem lehet megragadni a nyelvi jellemzők, a nyelvtani szerkesz- tettség figyelembe vétele nélkül (1977, 6). A stílus paradigmájára vonatkozóan ez azt •jelenti, hogy a kifejező kategória (fogalmiság, élményszerűség, tömörség stb.) és nyelvi kitevői kapcsolatának, affinitásviszonyaiknak a feltárása a nyelvészeti stilisztika meghatározó kutatási, az anyanyelvi és az idegennyelvi oktatásnak pedig állandó didaktikai feladata. JEGYZETEK 1 Mind fordítói munkásságunkkal, mind teoretikus fejtegetéseinkkel azt l s bizonyítani kívánjuk, hogy a szaknyelvnek a nemzetiségi nyelvhasználatban természetesnek tűnő beszűkülése egyáltalán nem kényszerű, valamint hogy a nyelv egésze s a nyelvhelyességi kérdéseknek stilisztikailag differenciáltabb megítélése szempontjából meghatározó tényező. A dolgozat (főképpen példaanyagában] bővített vál-
