Irodalmi Szemle, 1985

1985/5 - LÁTÓHATÁR - Kövesdi János: A nagy kísérlet, avagy „összeesküvés” a színházi siker érdekében (interjú Georgij Tovsztonogov-val)

kitalált, mesterségesen megteremtett, feltételes időre cserélem fel. Csak ebben az időben vagyok képes beleélni magamat a figura helyzetébe, érzelmileg azonosulni az adott alakkal. Csak akkor lép előtérbe az a gondolat, amely miatt azt az emberi roncsot művészileg megformálták. Ebben rejlik a színházművészet különlegessége és egyedül- valósága.

$ A Szovjetunió egyike a világ azon országainak, ahol rendkívül sokat áldoznak' a közművelődésre, a művészetekre, általában a kultúrára, ilyenformán a színházkultúrára is. Közismert tény, hogy a szovjet irodalmon belül a drámairodalom is nagyot fejlődött az elmúlt évtizedek során, s napjainkban is erőteljes, igazi alkotótehetségekre valló műveket produkál. A páratlanul gazdag hagyományokon túl talán részint ennek is köszönhető, hogy — nemzetközi viszonylatban is — oly magas művészi fokot ért el a szovjet színházkultúra. Az ön meglátása szerint milyen forrásokból meríti a szovjet színházi kultúra az életerejét?

— A mai bonyolult, differenciált és megosztott világban számos ország színházi életében valamiféle lélektelenség uralkodik. A szovjet színház ellenkezőleg, mindig is magas fokú szellemiség, erkölcsiség és humanizmus principiális bázisán állt és áll. Minél jobban elgépiesedik a világ, mennél élesebbek a világban a konfliktusok, a mi színházunk figyelmének középpontjában annál inkább az ember áll. Az ember gondjai, örömei, gyötrelmei, nézetei, életstílusa és hasonlók. Meggyőződésem, hogy színházkultúránk e humanitárius orientációja az a fő forrás, melyből életerejét meríti. Elmondok egy figyelemreméltó esetet. Hamburgban néhány évvel ezelőtt Lev Tolsztoj már említett művének színpadi adaptációját, A lő történetét játszottuk. Az előadás után odalépett hozzám Helmut Schmidt volt szövetségi kancellár, és gratulálás közben azt mondta: „Ez az előadás többet tett az országaink közötti jó kapcsolatok érdekében, mint öt nemzetközi konferencia, mert lehetőséget adott rá, hogy bepillantsunk az önök népének a lelkivilágába.” Azt hiszem, hogy Schmidt pontosan fogalmazott. Ez is fontos színházunk számára. Természetesen nemcsak a propagandisztikus célokra és hatásra gondolok, hanem a nemzet, a nép, az ember lelke megragadásának és feltárásának bonyolult folyamatára is. Sürgető propagandisztikus feladataink is vannak, ez magától értetődő, és nem hanyagoljuk el a teljesítésüket. Nagy tetszésnek örvendenek például a repertoárunkban szereplő Gelman-darabok, amelyekben sem a szerző, sem pedig mi nem félünk leleplezni az életünkben fellelhető fogyatékosságokat. Igyekszünk úgy megformálni a gondolatokat, hogy azok társadalmi életünk érzékeny pontjait érintsék. Ám mindig a pozitív cél lebeg szemünk előtt, melynek nevében tesszük ezt. A színház olyan sürgetően orvoslandó, kényes és csípős témák nélkül, amelyek ma időszerűek, nem lehet igazán élő színház.

Európa-szerte elterjedtek és igen kedveltek a stúdiójellegű színházak. A két háború között a Szovjetunióban is működött számos ilyen típusú színház. Hogyan áll jelenleg ez a kérdés?

— E vonatkozásban nem olyan szívderítő a helyzet, mint talán azt többen szeretnék. Magam erről a kérdésről egy-két ízben írtam már, illetékes fórumokon beszéltem is. Nem kellene stúdiószínházból túl sok, persze jó lenne néhány. Csak annyi/amennyi valóban életképesnek bizonyulna, és kellő szinten teljesíteni tudná a küldetését. így jött létre a húszas években a Vahtangov Színház, ilyen volt Zabackij, Lobanov, Popov és mások színháza. Jelenleg a Szovjetunióban igen sok színház működik (talán hatszáznál is több a nagyobb állandó színházaink száma), minden szövetségi köztársaságnak van saját színháza. Ám mindez nem változtat azon, hogy kevés a sajátos profilú kis stúdió színház; Leningrádban egyetlen igazán ilyen színház működik, Moszkvában talán öt-hat

— olyanok, amelyek szervesen belejátszanak a színházművészet fejlődési és gyakorlati művészeti folyamatába. Nekem főleg az a megjegyzésem, hogy a stúdiószínházak a színházi hálózat természetes szervességében keletkezzenek — lentről. Alulról jövő kezdeményezésre, érti? Nem „fölső utasításra”! Hogy legyenek sok színt képviselő ifjúsági színházak. Ebben az ügyben, úgy vélem, a fiataloknak kellene sokkal többet tenniük. Nem volna szabad arra várniuk, hogy m,ajd csak kineveznek valakit rendezőnek vagy igazgatónak ...

® Ön rendezői munkája mellett színészneveléssel is foglalkozik. Ennek bizonyára szerepe van abban is, hogy kitűnően tud bánni az embereivel, vagyis példamutató