Irodalmi Szemle, 1985

1985/5 - LÁTÓHATÁR - Kövesdi János: A nagy kísérlet, avagy „összeesküvés” a színházi siker érdekében (interjú Georgij Tovsztonogov-val)

zálás, vagy egyszerűen nem sikerül. Erről a témáról nálunk elég hosszú ideje éles vita folyik. Viktor Rozov, az ismert szovjet drámaíró elvből ellenzi az irodalmi művek színpadi adaptációját. Ha az ilyen univerzális, mindenütt felhasználható adaptációra gondol, akkor egyetértek vele. Ha viszont a színpadra való alkalmazás olyan módját is elveti, amilyent én művészileg lehetségesnek tartok — akkor ellenlábasok vagyunk ebben a vitában.

9 Ö72 egyike a világ legtapasztaltabb színházi rendezőinek. Mit tart a mai színház- művészet legfontosabb feladatainak?

— Sztanyiszlavszkijnak van egy érdekes kifejezése: az érzelem természete. És az „érzelem természete” új lehetőségeket biztosít az általános igazság keresésének azokban a műalkotásokban, amelyek nem közvetlenül, hanem egészen másként tükrözik az életet, mint azt például a múlt század végi drámairodalom tette. Hogyan fordíthatnánk le Sztanyiszlavszkijnak ezt a kifejezését a mi szakmánk nyelvére? Mindenekelőtt a színész színpadi létezésének módjáról van szó. Az egyik színpadi szerző igazságának rendszerint kevés köze van a másik szerző igazságához. Próbáljon meg valaki egyforma igazságot keresni Csehovnál és Shakespeare-nél. Hogyan leljük meg tehát az igazságot, azt a bizonyos létezési módot, hogyan találjuk meg minden mű, minden szerző egysze- riségét, egyetlenségét, a színészi létezés egyetlen módját — ez a jelenkori színház egyik legfontosabb feladata. Mi a mai színház baja? Ha egy sor színházi előadás jön létre, miközben persze mindig más a díszlet, mások a karakterek, más a fabula, csak egy sohasem más, hanem mindig ugyanaz: a színészi megformálás. Ilyenkor jön létre a holt színház, amint azt Brook mondja. A halott színház elleni harcnak a keresés útján kell folynia, mégpedig éppen a felcserélhetetlen mű megalkotásához szükséges egyszeri, megismételhetetlen eszközök keresésének útján. Az inszcenálásoknak a színészi létezés módjában kell különbözniük egymástól. Ez az érzelem vagy megérzés természete. Igaz, ez nem mindig sikerül, de céltudatosan és kitartóan újra és újra meg kell próbálni. Mondok egy példát. Korábban színre vittük Alekszandr Osztrovszkij Farkasok és bárányok című darabját. Már a munka megkezdésekor rájöttünk, hogy Osztrovszkij e darabbeli igazsága ma már meglehetősen naiv. Az óriási korrupciós botrányok idején, a Mur- zaveckaja asszony okirathamisításairól szóló történet azzá válik, amit Németországban úgy neveznek, hogy „Kinderspiel”, gyerekeknek való játékká. Mi tehát elhatároztuk, hogy úgy állítjuk színpadra a darabot, mint ahogyan azt egy jó provinciális színház tenné abban az időben, amikor a darab keletkezett, vagyis 1876 táján. Nem paródiáról van szó, hanem egy régi vándor-színtársulat csakugyan jó előadásáról — divertimentó- val, balettbetétekkel, a régi séma szerinti szereposztással (segédkomikus, rangidős komikus, naiva és így tovább); a szünetben igazi zenekar játszott stb. Az előadás tréfás kerete mögött azonban ott rejtőzött a téma komolysága, amely sokkal jobban megragadta a publikumot, mintha halálos komolysággal játszottunk volna. Említhetjük persze az egyik jeles grúz író Honuma című darabját, Csehov Ványa bácsiját, Shaffer Amadeusát vagy a Holsztomert. Nemcsak hogy valamennyi előadás különbözik egymástól a formát, a díszletet, a kifejezésmódot, az előadás jellegét illetően, hanem a színészi létezés módját tekintve is más-más valamennyi előadás. Mindegyikben különböző az érzelmek természete, vagy mondjuk úgy: az érzelmi jelleg.

# Ön Konsztantyin Sztanyiszlavszkijt, a Moszkvai Művészszínház társmegalapítóját említette, akiről közismert, hogy jelentősen hozzájárult a huszadik századi realista színjátszás kialakításához, és elméleti munkái irányt adtak a klasszikus és modern drámaírók műveinek korszerű realista rendezéséhez. Ö a darab gondolatainak tudatos játékká formálását, a mű lényegének tökéletes átélését tartotta alapvetően fontosnak a színészi munkában. És igen sokat tett a jő színészi összjáték megteremtéséért. Mindennek ellenére valamiképpen mégis elöregedett az általa létrehozott színház; ön egy színházelméleti összejövetelen kiállt Sztanyiszlavszkij mellett, mondván, hogy nélküle elképzelhetetlen volna nemcsak a mai szovjet, hanem a mai európai színjátszás is. Kétségtelen, hogy Bertolt Brecht mellett Sztanyiszlavszkijnak is sokat köszönhet a huszadik századi színház. Hogyan látja ön e két nagy rendező és színházi teoretikus szerepét?

— Sztanyiszlavszkij igen sokat jelent nemcsak a szovjet, hanem az egész európai színház számára. Nemcsak azért, mert ő jött rá, hogyan tárható fel a színpadi igazság. Felfedezte az ember színpadi létezésének lényegét. De nemcsak ezt, hanem megtalálta a színész felkészülésének, a színész belső pszichotechnikája tökéletesítésének módját;