Irodalmi Szemle, 1985

1985/5 - LÁTÓHATÁR - Vlagyimir Bondarenko: Eleven emlékezet (A Nagy Honvédő Háború a mai szovjet irodalomban)

nézzétek a fasiszta koncentrációs táborok foglyait! * A kerítéshez „vezették Karbisev tábor­nokot, az éhezés falához állították egész Leningrádot. Bármily paradoxnak vélik is ezt a Muravjov-félék: az élet tisztelete, így saját életünk tisztelete is, néha arra késztet bennünket, hogy vállaljuk a ha­lált. Miként a tanító Vaszil Bikov Obeliszk című elbeszélésében vagy Ilja Lanyin, a politikai tiszt Vlagyimir Licsutyin Izzik a télek című tengerparti krónikájában. Ok maguk nem is tartották ezt hősiesség­nek, mert a hősiesség sokak szerint vala­mi kivételes dolog, ami kiemelkedik az élet rendjéből. És ha a korábbi életet, an­nak erkölcsi normáit keresztülhúzták a Muravjov-féle árulók, akkor a korábbi élet csak a halálban folytatódhat. A halál egy pillanatra életté, az élet aktusává válik, az élet pedig a szó szoros értelmében ha­lállá. Gondoljunk csak Bondarev Hja Ram- zinjára: ő sem akart meghalni, az életért vívott harcban ő is „győzött”, de ez az olasz—germán „élet” csak idézőjelben ne­vezhető életnek. „A hős azért is hős — írja, s joggal, a Novij mir hasábjain Gramov —, mert vi­lágosan kifejezésre juttatja osztályának és korának legszebb álmait és ideáljait. Nem az emberek fölött áll, hanem előttük jár. A hős olyan ember, aki a döntő pillanat­ban azt teszi, amit az emberi közösség ér­dekében tennie kell.” Danyiil Granyin Klavgyija Vilor sorsát írta meg: egyetlen valós sorsot, ám rajta keresztül sorsok ezreiről szólt, olyan em­berekről, akik sehol — se a hadifogság­ban, se az ostromállapotban, se a meg­szállt városokban és falvakban — nem vesztették el méltóságukat, becsületüket, emberségüket. „A Klavgyija Vilor által megélt esemény — írja Granyin — az emberi lélek olyan lehetőségeit tárta fel előttem, amelyekről sejtelmem sem volt, s amelyeket ezért a Nagy Honvédő Háború katonájának port­réjához akarok társítani.” Klavgyija Vilor történetének — akár­csak Vitalij Szemin Az „Őst”-rendjel című könyvének is — az a megkülönböztető vonása, hogy olyan hősiességről, olyan heroizmusról szól, amely tulajdonképpen nem is „praktikus”, nem vezet azonnali pozitív eredményekre. Mondjuk így: nem cselekvésről, hanem erkölcsi heroizmusról van szó. Első pillantásra maga a tett cél­talannak látszik, de lobogóvá válik má­áok, szimbólummá a gyengébbek számára. „Honnan fakadnak ezek az erők — hit­ből-e, eszméből-e, hazaszeretetből-e, ho­gyan megy végbe mindez: nem tudja pon­tosan sem a pszichológia, sem az etika, sem a művészet. A történelem a lélek hős­tetteinek olyan legendás példáit őrzi, mint amilyen Jeanne d’Arc, vagy a maiak kö­zül Zoja Koszmogyemjanszkaja” — írja Granyin. A harcban foglyul ejtett, sebesült Klav­gyija Vilort nem tudták rákényszeríteni az árulásra. Szökése után pedig minden lelkiismeret-furdalás nélkül, nyugodtan és csendesen élhetett volna az őt befogadó embereknél, kivárva a Szovjet Hadsereg érkezését. Hogyan is harcolhatott a meg­nyomorított, kimerült, idő előtt megörege­dett nő a sztyeppés vidéken, a partizán- egységek tevékenységi körzetén kívül? Ám Klavgyija Vilor nem akart megbé­kélni a sorssal — a saját sorsát maga for­málta. Körülötte alakult ki az erejéhez mért harc központja, ő adta vissza a kör­nyezetében élő emberek győzelembe vetett hitét. A történelmet, óráról órára, napról napra, magunk csináljuk, s hogy merre kanyarodik ez a történelem, az a mi magatartásunktól, állampolgári és erkölcsi pozíciónktól függ. Midőn kockázatot kellett vállalni, Klav­gyija Vilor nem ijesztette el, hanem maga mellé állította a lélekben gyengéket. Az emberiségnek szüksége van hőstettekre, s olyan emberekre, akik olyankor jósolják meg a győzelmet, amikor azt más még nem láthatja, s fennhangon hirdetik az igazságot, amikor az még tilalom alá esik. Ilyen ember például Szemin Gát című re­gényének Vanyusája vagy Szlavics Három jaltai tél című dokumentum-elbeszélésé­nek Mihail Trofimovja. Egy tősgyökeres uráli kozák, tudós, aki még 1902-ben Afrikába utazott s az etiópiai uralkodó szolgálatában komoly eredményeket ért el, a forradalom után pedig dandárparancsnokként harcolt a hí­res Csapajev-hadosztályban — életének alkonyán ez a Mihail Trofimov képtelen volt talpnyalóvá válni, megalázkodni. A Mihail Trofimovhoz vagy Ilja Lanyin ko­misszárhoz hasonló emberek állhatatossá­ga a háború előtti nemzedékek állhatatos­ságát, kiegyensúlyozottságát és meggyő­ződését szimbolizálja. A Nagy Honvédő Háború — amely népi háború volt — számtalan példáját vonul­tatta fel a társadalmi hősiességnek, az

Next

/
Thumbnails
Contents