Irodalmi Szemle, 1985

1985/5 - LÁTÓHATÁR - Valentyin Raszputyin: Natasa (novella)

akarok; a nap felé fordulok, ahonnan édes vonzást érzek, arra szeretnék száguldani és nem állni meg soha, de a lány résen van, a kezével mutatja, merre vegyem az irányt. Végigrepülünk az Angara fölött, a forrásánál teszünk egy kört, majd még egyet, és messzire széliünk a Bajkál partjaitól. Fokozatosan megnyugszom, lelkesedésem, miután kitombolta magát, lassanként megfontolttá válik, s most már képes vagyok belepillantani é3 belehallgatózni a körülöttem teremtődő életbe.

Abban a határmagasságban repülünk, ahová még felér a nap közben átmelegedett, állott levegő, amelyen már-már mozdulatlanul is fekhetünk. Ez a levegő a lenyugvó naptól mozgatva hol emelkedik, hol süllyed, s mi úgy hintázunk rajta, akár egy fáradt, elsimulni készülő hullámon, amely a messziségek messziségéből érkezett a parthoz, s most mellette játszadozik. Az égbolt lehűl, jól kiveszem rajta az árnyszerű ösvényeket, melyek olvadó-görbülő fémszálakként vezetnek minden irányba. Most néptelenek, ám könnyű görbületeik arról tanúskodnak, hogy jártak rajtuk, s én azon sem csodálkozom, hogy — mintha lehellett érné őket — meg-meglibbennek, s helyenként zavaros, szaggatott pislákolással világítanak.

A nap egyre lejjebb ereszkedik, s a napnyugta hatalmas, ünnepélyes zenéje olyan összhangot ér el, hogy az már csendnek tűnik. S ebben a csendben hangosan és súlyosan hangzik a súrlódás, amint a leereszkedő levegő a víz felszínével érintkezik. S tovább — amott, a parton, a hegytetőn zöldellő erdőben, hallom, nem összhangban az általános zenével, szakadár hangon füttyentett egy madárka, füttyentett és elakadt, s most ijedten néz körül, hogy mi lesz vele. Látok, hallok mindent, arra is képesnek érzem magam, hogy megértsem a fő, mindent egyesítő és mindent megoldó titkot, amelyben összegyűlt az élet a kezdettől a végig... Ez a titok már-már megvilágítja értelmem, s fanyar terhének ismeretében az egyik közeli ösvényre lépek ...

Ám hirtelen hozzám fordul s megszólal a lány:

— Ideje már.

S a part felé mutat.

— Nem, nem — nyugtalankodom. — Maradjunk még. Nem akarok menni.

— Lenyugszik a nap. Idsje — mondja ő türelmesen és jókedvűen, tartózkodó diadallal a hangjában.

Értem én is: ideje. Lassan a part felé úszunk. A földet már sűrű kék árnyék borítja, a zenéjükvesztett hangok egyetlen tompa zúgássá olvadnak össze. Ugyanazon a tisztáson érünk földet, s én lábamat próbálva megteszem az első, egész testemben óriási súllyal visszhangzó lépéseket. A lány fáradt-nyugtalan mosollyal figyel.

— És ezután? — kérdezem.

— Mit ezután? — Ügy tesz, mintha nem értene.

— Ha ezután semmi sem következik, mire volt jó ez az egész? Én akarom. Ezután is akarom. Hiszen ott már nem sok maradt hátra.

Egy darabig hallgat, majd megígéri:

— Eljövök máskor is.

Ezúttal mosolytalanul beszél, megfigyelhetem, hogy napfény híján kiéleződtek és megfeszültek az arcvonásai, alakja pedig szögletesnek és esetlennek tűnik. Nyilván maga is tudja, mennyire megváltozott. Bátortalanul megérint, még egy utolsó kísérletet tesz arra, hogy elmosolyodjék, s távozik.

Nézek utána, s érzem a nyugtalanságot, magamban is és benne is. E nyugtalanság titokzatos választása éppen miránk esett, hogy bennünket egyesítsen, de vonatkozik mindenre, körös-körül mindenre. Olyan vágyat és szomorúságot érzek, mintha csak most

— hogy felszálltam s a magasból néztem le a földre — ismertem volna meg a nyugtalanság, a szomorúság és a vágy valóságos mértékét.

A lány elmegy, betakarja őt a gyorsan sűrűsödő alkonyat.

De megmondta: eljövök máskor is.- + Két nap múlva a reszusztitációs teremből visszavittek a korábbi szobámba. Mikor az egészségügyi nővér kíséretében végigsántikáltam a folyosón, már messziről azt lestem: hátha ma is Natasa lesz ott? Nem, ő nem volt sehol, egy kedves, de másik lány volt szolgálatban, aki rögtön kezelésbe is vett, ágyba fektetett és közölte velem, hányszor