Irodalmi Szemle, 1985

1985/5 - LÁTÓHATÁR - Valentyin Raszputyin: Natasa (novella)

ségem sem maradt afelől, hogy korábban már találkoztam vele, de nem az utcai forgatagban, amikor az egyszer felvillanó arc is hosszú időre megragadhat az emlékezetben, hanem kapcsolatban, méghozzá nem véletlenszerű és számomra nem is jelentéktelen kapcsolatban voltunk: olyan kapcsolatban, amely kilógott a dolgok megszokott rendjéből. De hogy mi volt az, bárhogy is erőltettem az emlékezetemet, nem jutott eszembe. Elmenőben Natasa nem bírta ki, s az ajtóból, az orvost maga elé engedve, félénk és biztató mosollyal visszanézett, mintha igazolná, hogy nem tévedek, igen, csakugyan ő az.

A következő napok merő kínlódássá váltak számomra. Hiába törtem a fejem, nem tudtam visszaemlékezni, s minél gondosabban vettem sorra az utóbbi években történt eseményeket, annál nagyobb reménytelenséget éreztem. Ez a kapcsolat valahogy nem ott, nem onnan volt. Natasa — úgy tűnt — várt, lopva figyelt, türelmesen, de egyszersmind szemrehányón, ám mihelyt szándékos vagy szándéktalan segítséget kereső tekintetemet rá emeltem, azonnal másfelé nézett és zavarba jött. A zavarba jövésnek és a pirulásnak ez a képessége, amely ma már csaknem kiveszett a lányokból, nála annyira kellemes és természetes volt, s annyira illett hozzá, az ő nagy arcához és nagy termetéhez, hogy az első rácsodálkozás után Natasát már elképzelni sem lehetett másnak, s figyelni őt olyan élvezetet jelentett, mintha boldog válasz-zavarral maga a lélek melegedne fel benned. Sokakat évekig kezeltek itt, s betegségük miatt különösen szerencsétlennek érezték magukat, mivelhogy bajuk elrejthetetlen, a szó szoros értelmében szem előtt van; a kívülálló szemében, aki nem tudja, mi az, borzasztó torzulásnak tűnik, s ezért nem mindig őrzi meg a hidegvérét; s a külvilág ilyetén való viszonyulása, önmaguk ijesztő voltának tudata és az a tudat, hogy vagy sikerül, vagy nem valamikor visszanyerniük egészségüket és kellemes ábrázatukat, természetesen meglátszott a betegeken, nem volt egyszerű velük dolgozni. Ám Natasa bátortalansága láttán — miért, miért nem? — mindenki elbátortalanodott. Egyszer sem hallottam, hogy bárki, akár a legelkeseredettebb páciens is, káromkodni vagy szeszélyeskedni kezdett volna előtte: ez nemcsak illetlennek tűnt, hanem azt is jelentette volna, hogy a beteg erői elfogytak, és — amennyiben a betegség megengedi — sürgősen ki kell írni, hogy övéi között élve megpihenjen, s aztán újra behívni őt. Magától alakult úgy a dolog, hogy a hallgatag. , szégyenlős, szelíd Natasa, akinek eszébe sem jutott volna panaszkodni, a betegek és az orvosok számára is több lett, mint egyszerű, kötelességeit megbízhatóan és lelkesen teljesítő egészségügyi nővér. Hogy is mondjam?... Talán úgy tekintettek rá, mint nem egészen evilági emberre, mint azon lények egyikére, akiknek furcsaságai, különcségei és naiv szemei nélkül mi, evilági emberek, régen eltévelyedtünk volna a magunk hatalmas élni és aratni akarásában, régen, a nyakunkat törtük volna, ha az ő bátortalan meg nem értésük nem állítana meg bennünket.

Natasa kétszer szolgált hetente, de nem szabályos időközökben, hanem valamiféle saját, megtört ütemterv szerint, s mindig csöndesen és észrevétlenül jelent meg a folyosón álló asztalkája mellett: az imént még sehol sem volt — s íme, már itt tesz-vesz nesztelenül, beleolvas a papírjaiba, kinyitja az orvosságos szekrényt, a betegekhez megy a - kórtermekbe. Ha megláttam őt, mindig összerezzentem: olyan közel voltam ahhoz, hog.y visszaemlékezzem; bizonytalanul feléje mozdultam, s észrevettem, hogy ő is készségesen felém fordítja arcát; a megvilágosodás előtt meghalt bennem minden, s úgy tűnt, már emlékszem, de a sietségtől, a kapkodástól vagy valami mástól nem tudtam megtartani az emlékeimet. Natasa sértődötten lehajtotta a fejét, arca fellángolt, s én esetlenül köszöntem és odébb álltam. Újra és újra hiábavalónak bizonyult minden.

: Odáig fajult a dolog, hogy kerülni kezdtük egymást — és csak a legszükségesebb eaetben fordultam hozzá, ő meg egyre ritkábban jött be a kórterembe. De a mi kicsiny, mindössze hat kórteremből álló tömbünkben egyszerűen lehetetlen volt nem találkoznunk, s az orvosi utasításokat is teljesítenünk kellett, mind a kettőnknek. Natasa ilyen esetekben sietett elvégezni a dolgát és elmenni, én meg már valósággal bűnösnek éreztem magam: hiszen azt hihette, hogy nagyon is jól emlékszem mindenre, de valami önz-ő okból nem akarom bevallani, ám megkérdezni tőle, hogy mi volt az, mert én nem tudok visszaemlékezni — ezt szintén illetlennek tartottam, hiszen meglehet, hogy semmi sem volt, mindez csupán kíváncsi figyelmem és beteges képzelődésem terméke.

Titokban továbbra is szemmel tartottam.

Ha eltöprengett, időnként hosszán kinézett a folyosói ablakon, valahová az utca és