Irodalmi Szemle, 1985
1985/5 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől V. (regényrészlet)
A Vakember példája, mint már annyiszor, meggyőzte arról, hogy élni — kell! Nincs értelme feltenni olyan kérdéseket, hogy érdemes-e, lehet-e; élni szükséges és elkerülhetetlen. Azt tanácsolom, mondta magának, hogy előadásodat e szavakkal kezd: Kedves kollégáim és sorstársaim, nemzetiségi ember vagyok, úgy érzem, ennek az állapotnak minden következményével. Ezért úgy gondolom, bizalmasan bejelenthetem nektek, hogy a tegnapi nap folyamán a feleségem öngyilkossági kísérletet követett el, nyilvánvalóan azzal a feltett szándékkal, hogy meghaljon, s így kettőnk közé állítsa a halált. Bizony, tisztelt kollégák, ez is a nemzetiségi sorshoz tartozik ... Hát persze ... kérdezte magától, mit válaszolsz, ha az iránt érdeklődnek a sorstársak, hogy kedves nejed miért kísérelte meg itthagyni ezt az árnyékvilágot, és tettének személyes okai hogyan függenek össze a nemzetiségi lét magaslataival és mélységeivel? Bizony, nincs meggyőző érved. Ha azt állítod, hogy azért, mert a Lola férje a csővezeték tömítésének a meghibásodása miatt nem fűthetett, könnyen megcáfolnak. Ez nem nemzetiségi ok, mert ugyanakkor a házban még ma is fáznak és vacognak szlovákok és magyarok, félsvábok és cigányok, a zsidók is reszketnek a hidegben, és minden bizonnyal az udvari szárny első emeletén lakó délszláv fagyialtos is kellemetlenül érzi magát, bár létérdeke és mindennapi munkafeladata, hogy hideget gyártson ... Tiszta papírlapot tett maga elé, és felírta előadása címét: „A nemzetiségi lét összefüggésrendszere és a nemzetiségi sors jövőbe mutató irányzatai.” Töprengve kávézott, és várta a jóindulatú isteni szikrát, amely elindítaná agyában a tények és következtetések logikus folyamatát. Majd hirtelen ötlettel felírta mint alaptételt: „A nemzetiségi lét megvalósulásának és értelmének alapeleme a nemzetiségi ember, aki elviseli a nemzetiségi sorsot, mint olyant...” Igen, igen, határozottan... mint olyant... De milyen ez a híres nemzetiségi ember? Talán az tette, hogy otthon javítják a kazánt és estére már megszűnik a lakásban a tél, mindenesetre újabb ötlete támadt, eszébe jutott, hogyan tanította palatáblára rajzolni a nagyapja, aki igencsak nemzetiségi ember volt. Hogyan szólt az a versike? Pont, pont, vesszőcske, készen van a fejecske, kicsi nyaka, nagy a hasa, készen van a török basa. Mialatt a régi mondókát dúdolta magában, melyre a nagyapja tanította, aki igencsak nemzetiségi ember volt, hallotta a kemény falusi télben az utcán a varjak károgását, s ugyanakkor a vonalazott fekete táblán a szürke palavessző csikorgását... A papír bal oldalán, a főcím alá, felrajzolta a gyerekkori török basát. Amikor készen volt, golyóstollával oldalról nagy nyilat szegezett fejére, és a nyíl végéhez felírta: „nemzetiségi török basa — nemzetiségi ember”. Elégedetten nézte művét. Jól indul. Tehát a nemzetiségi ember... A következő kérdés nyilvánvalóan így hangzik: milyen még konkrétabban ez a nemzetiségi ember? Kissé elbizonytalanodott és begyulladt, nézegette rajzát, mintha sosem tudná, mikor van igaza, és ez a kellemetlen tudat térdben kissé megrogyasztaná! Emlékszel még a régi jő katonaidőkre, amikor Kisely kapitánynak és a Vyteráknak söprűvel tisztelegtél? A férfi megállapította, hogy a sajnálatos esetre még ma sem tud pirulás nélkül visszagondolni. A prágai kaszárnyában kaszárnyaügyeletet tartott, éppen a folyosót és a lépcsőket söprögette. A körletben tartózkodott Vyterák, a félelmetes hírű ezredparancsnok. Az üteg legénysége gyakorlatozott, egyedül volt a folyosón. Kint nyugodt őszelő, derűs, verőfényes napsütés, egy év katonaság már mögötte, várták az újoncokat, majdnem boldognak érezte magát. Ám ami később ezen a derűsen induló napon történt, az a katonasors kegyetlen tréfája volt, az élet gúnyos fintora és rosszindulatú játéka. Úgy jött, mint derült égből a villámcsapás, bár szeptember végén általában már nem dörög az ég. Ű, mit tett vele az a rég múlt, gonosz ősz? Felelősségteljesen söpri a lépcsőket, s közben feltekint. Amit lát, elég ahhoz, hogy elveszítse a fejét. A lépcsők következő fordulóján közeledni látja Kisely kapitányt, a rettegett ütegparancsnokot és Vyterák ezredest, akinek a valódi nevét kevesen tudták, a csúfnevét viszont maguk között is suttogva ejtették ki a katonák. Vyteráknak (vityerák) azt a hosszú rudat nevezik, melyre az ágyúpucoláskor a kefét, rongyot és zsírzókat erősítették. A félelmetes hírű alezredest így csúfolták hórihorgas, sovány alakja miatt. De csak suttogva ejtették ki a csúfnevét, mert Vyteráktól az olyan börtönviselt öreg katonák is féltek, akik
