Irodalmi Szemle, 1985
1985/5 - Duba Gyula: A macska fél az üvegtől V. (regényrészlet)
bennem és képes legyek majd átadni azoknak, akik a legközelebb állnak hozzám ... Készültem rá... — Rövid időre elhallgatott, majd elgondolkozva, s mintha álmában beszélne, folytatta. — Apádra és reád mindenekelőtt... — A befejezés hangsúlytalan volt, de a gyerek felfigyelt rá és megértette. Nem szólt, hallgatta az asszonyt. Nyugtalanság fogta el, hogy olyan szomorú a hang, melyet hallgat, és szinte a szorongással határos sajnálkozás fogta el. — Valahogy kihűltem ... magam sem tudom, mikor és miért... Hát gyerekkoromban hiába vett körül a meleg, nem maradt bennem annyi, amennyi az egész életre elég? Pedig lélekben nem változtam, ma is sugározni szeretném a melegséget. De nem megy, érzem ... Meglehet, azért van így, mert korán meghaltak a szüleim. — Sokáig csendben volt, gondolkodott. — Csak ezért lehet, így kevesebb melegség költözhetett belém, mint amennyi egy életre elég. A halálukkal rideg lett körülöttem a világ. Rideg és kietlen, mint a téli tájak. Senki és semmi nem vett többé körül melegséggel, hanem inkább követelte és rabolta tőlem azt a melegséget, amit addig kaptam és megőriztem magamban. Látod, szétosztottam magam, kisugároztam melegségtartalékaimat. Ma pedig ... a rideg lakásban hamar kihűl a lélek, és utána... az ember teste is. Elfogy belőle a melegség ... A gyerek feszülten figyelt, most sem szólt. Vétkesek vagytok mindketten, gondolta talán, mert úgy viselkedtek, mintha ellenségei lennétek egymásnak. Ha értenétek egymást, könnyen kibírnánk a hideget. Nem is igazi hideg, melegítőben észre sem venni. Az igazi hideg a szavaitokban van, amikor egymással beszéltek, onnan rettenetes hidegség árad, mint a legkeményebb fagyok... Aztán még azt gondolta: ti talán nem is érzitek, de én néha szinte megdermedek tőle. Az előző nap emléke ott feküdt közöttük az ágyban, hasonlóan, ahogy a férfi látta a halált az asszony és maga között, de egyikük sem érintette, nem vettek róla tudomást. A gyerek nem kérdezte, mi történt a kórházban. Ö sem kérdezett semmit, gondolt az asszony a férfira, bárcsak a tegnapi napról soha semmit ne kérdeznének! A rettenetes érzés ismét felidéződött benne, a torkán át gumicsövet nyomnak a gyomrába, öklendezik és fuldoklik, szeme könnybe lábad, mintha a gyomrát facsarnák és feszítenék, azt hitte, meghal. Szenvedése borzalmas és felesleges volt; meg akartam halni, bizonygatta magának, őszintén hittem, hogy meghalok, nem az én bűnöm, hogy magamtól sem tudom elvenni az életet! Életet tudok adni, de elvenni nem. Még nem tanultam meg? Istenem, milyen tapasztalatlan és jóhiszemű vagyok... Amikor megérezték a levegőben a villanykályha melegét, felkeltek. Megreggeliztek, majd az asszony a nagy ruhásszekrényből gömbölyű, barna papírdobozt vett elő. Kalaposdoboz a Monarchia idejéből, töredezett és megkopott. Kinyitotta, de nem ómódi, csipkével felcicomázott, strucctollas kalap volt benne, valamelyik asszonyőse, a ragyogó városi dáma csodálatos fejdísze, hanem sok-sok fénykép. Nagy halom régi és újabb fénykép; megbámulták és fehérek, régi fényképészmesterek műremekei és kezdetleges amatőrfelvételek, portrék, csoportképek és beállított családi képek. Képek, melyek időzítve készültek és pillanatfelvételek, a pillanat fénymásai, melyek egyedül képesek rögzíteni és megőrizni a múló idő egy-egy parányi szeletét. A férfi azt mondta egyszer, amikor a bombázáskor megégettekről készült felvételt keresték, s együtt nézegették a régi képeket és mosolyogtak az ódon alakokon, kiknek megmerevedett mozdulataiban volt valami szomorú hősiesség: — A fényképek mentenek meg attól, hogy napról napra ne tűnjünk el nyomtalanul. — Én nem bonyolítanám a dolgokat — mosqlygott akkor az asszony. — A fénykép egy helyzet felvétele, időtlenné merevíti külsőnket, s így megőrzi a pillanatot. — Alig voltál kevésbé bonyolult — nevetett jókedvűen —, s főleg ugyanazt mondtad, amit én. Ebből pedig az következik, hogy örvendetesen egyformán gondolkodunk. — Te akkor is bonyolultabban fejezed ki magad. Ügy vélem, imádod a bonyolult kifejezéseket, a magasztos ködöt, melybe jótékonyan belevész a dolgok lényege. Talán akkor vagy a legboldogabb, ha olyan bonyolultan és fennkölten sikerült kifejezni magad, hogy senki meg nem érthet, és te magad sem sejted, mit akartál mondani! — Nono, kegyetlen vagy, kedvesem. A logikám egyszerű és tiszta, mint a hegyi patak ... — Amely vidám gondtalansággal és biztonsággal zordon sziklák közt csörgedez...
