Irodalmi Szemle, 1985

1985/3 - ÉLŐ MÚLT - Csáky Károly: Gáspár Imre élete és munkássága

Álljanak itt bizonyítékul az alábbi sorok: „Én ösmertem Szládkovicsot. Költői nagyságát, mint ez szeretett egyéneinkkel szemben mindig történni szokott, talán túlbecsülöm, de egyénisége vonzó, kedves volt, műveltsége nagy, és európai színvonalon álló. Ö buzdította azokat, a kik körüle csoportosultak, az angol, franczia, olasz és német költők szeretetére; ő eredetiben olvasta, s szerette Hómért, Petrarkát, Gőthét; Shakespearehez jegyzeteket kezdett írni. Vörösmarty szózatára felelt, Arany »Toldyját« olvasta; ezt az én kérésemre, Petőfit, Vörösmartyt és Jókait már régóta ösmerte (...) Soha, egy szóval sem sértette előttem az én nemzetemet, hozzám írt költeménye mellett ott fekszik ajkairól ellesett mondása: »Szeressen valamit; minél nagyobbat, annál nagyobb és nemesebb lesz maga is.«” Gáspár Sládkoviő Margit című szerelmi és „bölcselmi” költeményét fordította az antológia számára magyarra.

A felsoroltakon kívül az alábbi költők munkáival találkozhatunk még a kötetben: Karol Kuzmány: Dal a Garam partján; Samo Chalúpka: Poniki török, Megölve; Grajch- mann: Téli bába; Botto: Magin vára; Dumny: Gyerekek játszanak, Az életből, Emil története; Čajak: A szívemnek..., A szerelem..., En nemzetem..., Istenem, Istenem; Hviezdoslav: A bátyám.

Milyen visszhangja volt Gáspár antológiájának a maga korában? Szlovák részről elsősorban Vajanský bírálta elmarasztaló, éles hangon. „Alig van rá elismerő szava” — írja sokat idézett monográfiájában Sziklay. Majd így folytatja: „Hogy egyetlen hang a pusztaságban, amely ebben az időben magyar részről a szlovák irodalommal és a szlovák kultúrával foglalkozik, hogy közeledni akar akkor, amikor a két nemzet vezető társadalmi rétege közötti különbség szakadékká tágult, sőt, hogy a szlovák irodalomtörténet első összefoglaló műveit is megelőzi, hiszen Vicék ilyen irányú munkája csak 1881-ben jelent meg — azt észre sem veszi. Az ő lapja is kommentálta azt a hajszát, amelyet épp a Matica melletti bátor kiállásáért Grünwaldék Gáspár ellen indítottak, tudnia, hallania kellett tehát arról, hogy a nemzetiségi kérdésben vallott elveiért milyen megalázások érték, hibái felsorolása után mégis konok magyar gőgjéről és végtelen követelőzéséről beszél. Amit Gáspár a szlovák értelmiség »pánszláv« voltáról mond — félreérti. Nem úgy fogja fel, mint vádiratot a szlovák papokat, tanítókat maguktól elvadító nemesurak ellen, hanem úgy, mintha Gáspár csak a népet értékelné a szlovák nemzetből, az értelmiséget ki akarná belőle zárni.” Sziklay eme állításával egyébként Rudolf Chmel, az újabb szlovák irodalomtudomány neves képviselője is egyetért. Vajanský éles kirohanását, elfogult és nem minden esetben megalapozott véleménynyilvánítását maga is elítéli. Idevonatkoztatva írja többek közt az alábbiakat egyik tanulmányában: „Ezeket az éles ítéleteket (Vajanský ítéleteiről van szó — Cs. K.) szélesebb összefüggésben kell értelmeznünk. Gáspár munkái, cikkei és könyve maximalista kritériumok alapján értékelve kétségtelenül felületesek, a szerző nem törekedett a jelenségek rendszeres magyarázatára, hiányzik belőlük bárminemű rangsorolás, illetve minősítés. Ezt a következetlenséget magyarázhatná az a körülmény, hogy a szlovák irodalom tanulmányozásához hiányos volt a felkészültsége, valamint, hogy cikkeit kezdőként, aráüylag fiatalon, 20-22 éves korában írta.” Aztán ő is rámutat arra a tényre — mely- Vajanský, Skultéty és az egész szlovák sajtó figyelmét elkerülte —, hogy Gáspár kezdeményezése valóban egyedülálló volt a maga korában, hiszen nemcsak magyar részről hiányoztak az úttörő jellegű előtanulmányok, de magának a szlovák irodalomtörténetnek sem voltak még összefoglaló művei. Értékelését még ezzel toldja meg Chmel: „Ilyen körülmények közt Gáspár népszerűsítő tevékenysége is más fényben tűnik fel, s minden következetlensége és tévedése ellenére sem vitatható el az értéke.”

Megfelelően értékeli Rudolf Chmel Gáspár egyéb irányú tevékenységét is. Tanulmányában olvashatjuk például ezeket a sorokat is: Gáspár „hírlapírói tevékenységében sohasem volt elfogult a nemzetiségekkel szemben, sőt a pesti szlovák munkásoknak előadást is tartott. Gáspár viszonylag széles körű ténykedése nem talált támogatásra, voltaképpen elszigetelt jelenség volt, mert ezekről a problémákról sem később, sem korábban, senki sem tájékoztatta a magyarokat ilyen érdeklődéssel, intenzitással és részletességgel.” Sziklay László észrevételeivel folytathatnánk újra az idézetek sorát, igazolhatnánk Gáspár internacionalizmusát: „(...} talán ő volt az egyetlen magyar író ebben a korban, aki egységben látta a nemzetiségi vetélkedés miatt egymástól uralkodó osztályaik által mind jobban és jobban elvadított szomszéd nemzeteket”. Nem csoda hát, ha Gáspár a Maticát is megvédi Grünwald Béláék nacionalista politikájával szemben. 1876-ban,