Irodalmi Szemle, 1985

1985/3 - Grendel Lajos: Deriváció (novella)

pillanatra, majd tovasodródtak az árral, hogy soha többé ne lássam. A szövegben egyetlen leírás sem ismétlődött, s nem volt két kép, amely összefüggött volna valamiképpen. Helyszínek váltakoztak: Drezda, Prága, Budapest, New York, Tókió, Kairó, falvak és tanyák, őserdei szalmakunyhók, gátőrházak, vasúti kocsik, sivatagi táborok. A bőséggel ömlő s tagadhatatlanul invenciózus és képszerű leírások alaposabban megismertették velem ezeket a helyszíneket, mintha ott jártam volna. Megismertem ezeknek a településeknek a múltját és jelenét. Megismerkedtem férfiakkal és nőkkel, akik benépesítették a földtekét, akik száz vagy ötszáz éve éltek, s már a csontjaikat is szétrágta a savas föld, s megismerkedtem mai lakóikkal, vendégmunkásokon kezdve, magasrangú állami hivatalnokokkal bezárólag. Emberem ugyanis nem néhány szereplőt, hanem tömegeket mozgatott a fent nevezett helyszíneken. Szereplői beúsztak egy pillanatra a képbe, aztán örökre eltűntek, mintha azt akarná példázni, hogy egy bizonyos abszolút látószögből nézve, ezeknek az embereknek az élete nem hosszabb, mint amikor egy pillanatra fel- kattintjuk a villanyt a szobában, majd gyorsan újra lekapcsoljuk. Egyetlen mondatba sűrítve ábrázolta sorsukat, de mivel a sorsukat ábrázolta, abban benne volt az egész életük, eltűnésük a semmiben nem hagyott hátra hiányérzetet. Hamarosan az a benyomásom támadt, hogy emberem kézirata magába foglalja az összes lehetséges emberi sors ábrázolását, s így kéziratában mindenki felvonul, aki valaha is élt a földön. Hiszen nincs két egyforma sors, amint két egyforma élőlény sem. Egyetlen szereplője sorsát sem tűntette ki a többi rovására. Egyformán könnyűnek, vagy ha így jobban tetszik, egyforma súlyúnak találtatott benne mindegyik sors, de leginkább egyformán beteljesü- lőnek, mintha azt akarta volna elhitetni, hogy a halálban megsemmisül minden, amit értéknek, kultúrának vagy civilizációnak véltünk, s így a hazáért a törököt a vár fokáról magával rántó hős pap és a gyáva besúgó, a nimfomániás Messalina, az utcasarki kurva és a szüzességét holtáig vigyázó, leprásokat és dögvészeseket ápoló kedvesnővér földi pályáját egyformán értelmetlenné borotválja a halál. Hogy értelme vagy súlya a cselekedeteinknek csupán a rövid életünk szempontjából van, s hogy mindaz, amit tettünk, semmivé lesz, mihelyt lejár az időnk. Hogy nincs semmi, amibe megkapaszkodhatnánk választásaink nehéz pillanatában, s nincsenek rajtunk kívül elvek, vagy törvények, vagy szabályok, amelyek igazolhatják vagy cáfolhatják választásunk helyességét. Emberem szövegében egymásba torlódtak az események, egyik mondatról a másikra változtak a helyszínek, s miközben a boldogság érzésének, vagy az elmúlásénak, vagy a szerelmi közösülésnek, vagy a kamaszkori melankóliának, s az emberi létezésre jellemző egyéb érzelmi ős tudati állapotoknak az elképesztően sokféle variációit idézte meg, szabadon kalandozott az időben, s egy pillanatig sem próbálta elhitetni, hogy olyan ponton vetette meg a lábát, ahová a százezerfelé szétfutó jelenségek megérkezni törekednek. Ekkor értettem meg, miért nincs a kéziratának első oldala — ahogy feltehetően utolsó sincsen —, s miért nem tartotta érdemesnek a lapok megszámozását.

Hihetetlen, pedig így van: akkor még a bőrönd tartalmának talán az egytizedét sem olvastam el. Megnéztem az órát, s ámulva láttam, hogy alig három óra múlt el azóta, hogy a kéziratot olvasni kezdtem. Nekem úgy tűnt fel, mintha egy egész nap, sőt talán napok teltek volna el. Megvacsoráztam, majd lezuhanyoztam, de az álmosság oly mesz- szire elkerült, hogy újra leültem az írógép mellé, s azon kaptam magam, hogy délutáni látogatóm kusza és zavaros művében lapozgatok újra. Egész éjszaka a kézirata fölött virrasztottam, csak amikor a fáradtságtól már hol ólomnehéznek, hol pedig zsibbadtan lebegőnek éreztem a testemet, feküdtem végre le, s mintha fejbekólintottak volna, aludtam szombaton délig. így is jó, ha a kézirat egynegyedén átrágtam magamat. De ennyi elég is volt belőle.

Délben, amikor kábultan felkeltem, rendbe szedtem magam, és megittam egymás után két méregerős kávét, már tisztában voltam vele, hogy előző napi látogatóm kézirata meggyalázása az irodalomnak. De nemcsak az irodalomnak. Mindannak a meggyalázása, ami a hitet, s így végső soron az életet táplálja bennem. S paradox módon, mégis a hithez vezetett vissza. Mindamellett nem tudtam elfojtani azt az irigykedő ámulatot, amit látogatóm iránt éreztem. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy pontosan azt tette, amit nekem is tennem kellene: szabadon és felelőtlenül kalandozni a létben. Tudtam, hogy megszámlálhatatlanul sok bőröndje valamelyikében ott fekszik megírva az a novella is, amelyet most, szombaton délután fejeztem be. S ha minden mást igen, ezt az egyet nem bocsáthattam meg neki. A legfontosabbtól, a teremtés illúziójától fosztott meg.