Irodalmi Szemle, 1985
1985/2 - NAPLÓ - Rákos Péter: Prágai diptychon
nem utolsósorban azért tettem, mert itt is az összehasonlító „nemzeti alkattan” egy tanulságokban bővelkedő lelőhelyét sejtem. A mondottak a tagadhatatlan lelki rokonság hátterén talán inkább a különbözőségre utalnak. Neruda, noha csak tizenegy évvel volt idősebb Petőfinél, jóval tovább élt s egy akkor már polgári fejlődésében előbbre haladott nemzet fáziselőnyével gazdagabban; „ízig-vérig európai” volt Petőfi is, de szárnyaló lelkének fizikai birodalma nagyjából Ostffyasszony- fától Segesvárig terjedt, míg Neruda utazhatott, szemlélődhetett, szükségképpen modernebb, tapasztaltabb, „korának érze- ménye” nem hevíti oly fenntartás nélküli lelkesedéssel, több kesernyés szkepszissel elegyedik. Zalabai Zsigmond a már említett, úgyszólván minden lényeges mozzanatra kiterjedő előszóban nem is Petőfit emlegeti, hanem — lehet, hogy merészen, de találóan — Neruda prózájának „koszto- lányis sűrítettségét és eleganciáját”! És mégis ... ha figyelmesen végigolvassuk Neruda prózai írásainak ezt a kötetét, csalhatatlanul ráérzünk, hogy a rafi- náltan egyszerű tónus és az attól elválaszthatatlan — minek nevezzük? — maró gúny, vagy talán csak bölcs, inkább az emberekért, mint ellenük haragvó irónia mögött ott vannak, ott izzanak mindazok a nemzeti és szociális tartalmak, forradalmi és népi kötődések, amelyeket Petőfi szinte maradéktalanul költészetében demonstrált, miközben a többi, általa jobbára alkalomszerűen művelt műfaj életműve perifériájára szorult. Már csak ezért sem érezzük feleslegesnek reflexiónk végén ismét felidézni néhány mozzanatot a magyar—cseh vonatkozásoknak abból a fejezetéből, melynek a múltban már mindkét részről számos kutató figyelmet szentelt (álljon itt példaképpen Kovács Endre és Richard Pražák neve), de sohasem alkalmatlan emlékeztetni rá, s ha valamikor soron kívül is időszerű, hát nyilván éppen most, a Neruda- év végén, a Madách Kiadó Neruda-kötete kapcsán. Jan Neruda tudvalévőén tisztelte, szerette és csodálta a magyarokat, azaz az akkori magyarok akkori legjobbjait. 1861-ben, egy reménybeli cseh—magyar közeledés küszöbén, Honvéd címmel egy Svájcban megjelenő cseh lapban álnéven hódolt a magyar forradalom és szabadság- harc emlékének, a magyar 1848 bátorságát és elszántságát követendő példaként állítva nemzete elé, utóbb — ma is csak eny- nyit merek mondani: állítólag — magyarul is tanult, lefordította, többek között, Vörösmarty Szózatát, s hogy unos-untalan párhuzamot vontak Neruda és Petőfi között?, hiszen valóban szerette, fordította is Petőfit, s az első cseh nyelvű Petőfi-kö- tetről írt ismertetésében — 1871-ben — így írt: „Nem tudom, hogy az egész világirodalomnak melyik költője volna nekem kedvesebb Petőfinél, aki nem klasszikus, bizony nem az, hanem csak és csak Petőfi, tehát: a szerelem, a hazafiasság s a szabadság legtüzesebb dalnoka ... Petőfi az a gyémántkapocs, mellyel a magyar irodalom a világirodalomhoz kapcsolódott ... Hozzáteszem még ehhez, hogy Petőfi az eszményi szabadság dalnoka volt, egy csak most erőre jutó nemzet dalnoka, hol érthetnék hát meg jobban, mint nálunk?” (Kovács Endre fordítása.) Pedig Neruda ezeket a sorokat már a kiegyezés után írta, amikor a cseh—magyar kapcsolatok mérgeződni kezdtek, de addigra már személyesen is megjárta volt Magyarországot, kritikai éberséggel tanulmányozta a jelenségeket a helyszínen, s rokonszenvező magatartása nem változott. A Történetek a régi Prágából olvasója megtalálja — látszólag esetleges összefüggésben — a könyv 110. lapján Petőfi nevét, s a 154. lapon Neruda magyarbarát internacionalizmusának saját nemzete felé kiélezett megnyilatkozását. S még csak ezután — közel már a hatvanhoz! — pendíti meg Neruda költészetében azt a húrt, amely leginkább emlékeztet a Petőfiére: a Pénteki énekek fZpévy páteöní] című posztumusz kötetben: Elég volt már az álszent sóhajokból, hogy nagy tetteknek nem kedvez a kor... és megszólaltatja a gyötrő aggodalmat, mely a magyar fülnek Petőfi és Arany nemzedékének lírájából oly ismerős: ... lemarad, aki csak egy percig állt!, hogy azután eljusson e versnek, a híres kötet híres záróversének a Csak tovább lJen dal) címűnek eszmei csúcsáig: Térj hát meg hozzánk, kedves, régi vendég, hozd visza messzi múltak mosolyát: arany reménység, eljelejtett merszünk, zászlód alatt hadd haladjunk tovább!
