Irodalmi Szemle, 1985

1985/2 - LÁTOHATÁR - Milan Zelinka: Egy öreg telefonközpont története (elbeszélés)

ködtem tizenöt évig, hogy aztán valaki, aki fütyül mindenre, tönkretegye a körzetemet, és aláássa az előfizetők bizalmát, amelyet arcom verejtékével szereztem meg. Én nem azért hordtam a markomban a desztilált vizet, hogy a körzetemet ilyen szavak kíséretében kapjam vissza valakitől: — Nos, Palička, most már ismét a régi helyén dolgozhat, a körzet most újra a magáé. Nem, ezért nem.

Barátom, nem az a tolvaj, aki lop, hanem az, akit tolvajjá nyilvánítanak.

Már egy hónapja dolgoztam a körzetemben, egy hónapja próbáltam rendbe hozni azt, amit Heremko elrontott, nap nap után egy órával korábban jártam munkába és egy órával később távoztam, olykor meg egyáltalán haza se mentem, a vállalat munkásszállásán aludtam, ám a munkatársaim még mindig nem fogadták a köszönésemet.

Ez Boš műve volt, ő heccelte ellenem a mestert, ő öntögette gondosan az olajat a tűzre, ő mozgatta a háttérben a drótokat.

Valér beszélt, beszélt, én meg türelmesen hallgattam. Akkor már úgy működtem, akár az óramű, mert Valér nemcsak lefetyelni tudott, hanem derekasan dolgozni is.

Egy alközpontszerelőnek még evés közben sincs nyugta. Minél lelkiismertesebb ugyanis, minél jobban dolgozik, az emberek annál gyakrabban fordulnak hozzá.

Valér mindenkit türelmesen meghallgat, meg is teszi, amire erejéből telik, néhanapján még többet is, de az embereknek ez nem elég. Minél többet ad nekik a szerelő, annál többet követelnek tőle.

Ha jókedve van, nyugodtan végighallgatja az előfizetőt, aztán fölpattan rozoga kerékpárjára, és elindul, hogy rendbe hozza azt, amit más elmulasztott.

— Azt a lovat ütik, amelyik húz. A henyék meg akár ücsöröghetnek is valami csendes zugban, és kedvükre kártyázhatnak vagy iszogathatnak. Mindenki tud róluk, de senki se szól nekik semmit, mert hát lusták, már mindenki így veszi őket, és semmi jobbat nem vár tőlük. De a terepet járó ember? Azt még ütik is, ahol érik, ráadásul színlelnie kell, hogy milyen jó neki. Első a sorban, így hát dolgoznia kell a restekre is, sőt azoknak a baklövéseiért is ő kapja meg a magáét, akik a melegben, az előfizetőktől távol kuksolnak, úgy téve, mintha nem tudnának semmiről.

Hogy milyen dilemmában vergődöm? Szabadon határozhatokr- vagy elvégzem a munkát a másik helyett is, méghozzá a jutalom igénye nélkül, vagy elutasítom azzal, hogy nem az én hatáskörömbe tartozik. Az első esetben én szenvedek majd, a másodikban meg az előfizetők. Mi a jobb?

Mennyit kell robotolnia az embernek, ha a népeknek azt akarja nyújtani, ami megilleti őket!

A forró, szellőzetlen helyiségekben az ólomakkumulátorok pólusai és a csatlakozósaruk ötszörié gyorsabban oxidálódnak.

Ha meg valamelyik kiszolgáló állomáson eltörik a műanyag villa, Valér hosszasan mereng a végtelenbe, és a kezelőlányok már-már úgy érzik, hogy kővé változott. A valóságban ugyancsak bonyolult események játszódnak le a lelke mélyén. Telefonál a mesternek, és pótvillát kér tőle.

— Villáink nincsenek — válaszolja a mester személytelenül.

— Miért nincsenek? — kérdi Valér, és a hangjából szomorúság árad.

— Azért, mert nem szállítottak.

— Megrendelte?

— Háromszáz darabot rendeltem — feleli dühösen a mester —, de egyetlenegyet se kaptam.

— És miért nem kapott, mester?

— Miért, miért. Ezt kérdezd meg a raktárfőnöktől.

Valér hát telefonál Eperjesre.

— Hallja, raktárfőnök, miért nem küldött a mesteremnek villákat?

— Mert nincsenek. A gyártó nem szállítja le őket.

Valér nem vár tovább, nyomban hívja a gyártó céget.

— Gyártó? Itt Valér Palička beszél. Gyártó, árulja el nekem, miért nem szállítottak a raktárfőnökünknek villákat?

— Mert már nem gyártjuk őket — feleli a kérdezett, és vár.

— És az előfizetőknek most mit adjak?

— Semmit — feleli szűkszavúan a gyártó. — Nyomjon a szájukba egy-egy nyalókát, és kész!