Irodalmi Szemle, 1985

1985/2 - HOLNAP - Krausz Tivadar: A Holnapról

A Csontragadozö képi világa szépen idézi meg Paul Celant, a költőt, aki a Szajnába ölte magát, s már életében megírta a halál vízalatti világát, „kórósötét / szívre tapadt bogáncs”. A képből kiderül, hogy Hizsnyai nemcsak tudatosan költ, hanem intuíciókat is ébreszt. A képek verbális értelmük mellett hangzásuk keltette hangulatukkal is rendkívül érzékletesek, pl. szerves szimat.

Az ismétlődés mítosza (Rin anyó] Fukidzava Hicsiro Zarándokénekét hozza az olvasók közé. Hizsnyai természetesen nem a Zarándokéneket akarja „újraírni”, azt csupán ürügyül használja ahhoz, hogy önmagát írhassa.

Ásatás. A széljárástól függ, hogy a „futóhomok” hogyan rendeződik dombokká, történelemmé. Az „idő emlékeit” újra és újra átrendezi egy szélváltozás. Ez a vers, súlyos mondanivalója ellenére, a többi vershez viszonyítva erőtlen, lapos. A csont, a föld, a kövek, a cserepek, a homok, az idő, az emlékek — a szavak így felsorakoztatva sem mondanak sokkal kevesebbet, mint verssé rendezve.

A teljesség jelöl című vers Weöres Sándor A teljesség jelé című prózaversének ihletéséből született. Felől vagy felé, ez relatív, tulajdonképpen mindegy. A teljesség viszont abszolút. A teljesség felől, vagyis az abszolút felől létrejövő relativitás vissza, a teljesség felé, az abszolút felé irányul. A relatív létű ember a teljességre tör, de féli azt, mert az abszolútban megszűnik a relativitás, megszűnik az ember relatív tudata; a teljességben nincs ember. A teljességből eredő, létét relatívként megélő ember újra önmaga lényege felé, az abszolút felé haladva tudja, hogy önmaga lényegévé válni csak önfeladás útján lehetséges. A lényeg ott „sír a sziklában”, a „bogárnak szerkezetet” ad, a „háborított csönd-részekben”, s azok háborítatlan egységében egyaránt ott van. A lényeggel azonosulni embertelen, mert ember fölötti.

Levél Guillevicnek. Guillevic versciklusa, a Fal ösztönözte Hizsnyait, hogy egyetlen versben próbálja elmondani, hogyan látja önmagára érvényesnek a „falakat”. A „fal” sokat szerepeltetett motívuma a költészetnek. Hizsnyainak, érzésem szerint, sikerült új töltést adni a „falnak”, nem bocsátkozik frázisokba. Ebben a versben nincsenek ún. költői képek, csupán „tömény elmélet” van.

Csalétek. Ez a vers, ahogy Tőzsér Árpád is írja, a kiszolgáltatottságnak ad hangot. Az ember „csalétkül” vettetik oda az ellene irányuló erőknek. A „melegem van ha fázom”-féle abszurd helyzetekben az ember tehetetlen; Ez az állapot már a végső stáció, bármi történjék is, az az ember ellen irányul. A vers vége formailag is „elfogy”, mint az elfogyasztott „étek”.

Végül A levegő című vers. A „levegő”, amely ebben a versben a lét hordozójaként szerepel, nem lehet az emberi hit tárgya, mert az ember sokkal inkább a hiábavaló álságokban bízik, mint abban, ami meghatározhatatlan, de a meghatározhatók hordozója.

Bőbeszédű írásom után jöjjön önmagam kritikája... Akik végigolvasták írásomat, azoknak köszönöm, hogy majd vitába szállnak velem ... Nem tudom, kinek van igaza ... Egyre inkább érzem, hogy az irodalom, a költészet hivés kérdése ...