Irodalmi Szemle, 1984
1984/10 - ÉLŐ MÚLT - Zalabai Zsigmond: „Lakodalom van a mi utcánkban” II.
Tiszán innen, Dunán tálon van egy karó leverve, Ahhoz van a kis pej lovam kötőféke megkötve: Kantárszára hosszúra van eresztve, Ne sírj, kedves kisangyalom, nem leszel elfelejtve. Százados úr azt mondja a bakának, Ne menj haza, maradjál itt zupásnak. Három aranycsillagot fogsz kapni a gallérodra, Egész század hallgat a kommandódra. Százados úr, köszönöm a jóságát, Adja másnak azt a három csillagját! Van énnekem odahaza kökényszemű galambom, Annak a két szeme az én csillagom! A fenének aranycsillag, ugye koma, ugye sógor? Haza, haza a babánkhoz! Leányok közt a legszebbik, leányok közt a legjobbik ki más, mint a galambom? Kis pej lovam, Ráró, Leesett a patkó ja lábáró’, Barna kislány máj’ megvasaltatja, Hej, mer’ hozzá járogatok rajta. Kis pej lovam, Ráró, Igyál, itt a vályó, Barna kislány hozott bele vizet A szőke Tiszáról. He], barna kislány, barna kislány! Leányok közt csoda ő, ékes-fényes drágakő! Mályvám, violám, szekfűm, ibolyám! Se], a rózsám, az én rózsám ... ... Az én rózsám tejbe mosdik, nem vízbe, Törülközik rezgönyárfa levéllel. Mert a rezgőnyárfa, csipkés annak a levele, Babám karján elaludtam az este. Három éjjel nem aludtam egy órát, Mindig öleltem a babám derekát. Ejfél után reggel zsibbadt el a jobb karom, A bal karommal ölelem a babámat. így süllyedt-emelkedett, a kedélyállapot változásait követve, a dal; szólt halkan- búsan vagy éppen dacos kivagyisággal, csizmadobogás és asztalverések közepette. Ha belefáradtak, játékokkal, alakoskodással, újabb rigmusokkal múlatták az időt. A „Fordójj, bóhá”-t a fiatalabbak játszották. Egy legény beleült egy karszékbe, s hátulról valaki zsebkendővel meglegyintette: „Fordójj, bóha!” Mire az: „Addig nem fordulok, még N. N. meg nem csókol!” A megnevezett leány, pironkodva bár, de megtette. Fölszabadította a játék a lefojtott — s a fogyasztott bor arányával egyenes arányban növekvő — érzékiséget, melynek a lagzi által megengedett csőkos megnyilvánulásait nagy nevetés, jókedvű visongás kísérte. Nem maradhattak ki a sorból, a hangulat emelkedtével, azok a dalok sem, melyekkel a férfiemberek a csapodár, a „rossz” lányokat vették nyelvükre: Állj meg, kislány, barna kislány, hadd beszéljek tevéled, Azt akarom megkérdezni, szeretsz-e még engemet.
