Irodalmi Szemle, 1984
1984/10 - Tóth László: A szoba (vers)
A gyerekeimtől, a másik embertől és a vendégeimtől nem kell félnem: nem látják, tehát el sem taposhatják őket. Zeneszót hallok, hóesésként kavargó dallamot: a testem muzsikál, ezer hangon zeng bennem a csönd, megélt és meg nem élt esték kék bolyhú csendje. Talán igy van, talán másként. Csak a van bizonyos, csak a van. Hát ami nincs? Amiről nem lehet beszélni? Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell?* Amiről nem lehet beszélni, arról beszélni kell. Amiről nem lehet, arról kell. Csak a van bizonyos, csak a van. Meg a nincs, a nem lehet. Van úgy, hogy nem értem szavamat sem, mert egyszerre hárman, négyen, öten is beszélek. És a világ is beszél velem, minden, ami benne van ebben a versben, s ebben a versben benne van minden, mert benne van az is, ami nincs benne, benne van azáltal, hogy hiányzik belőle, miként abban/ebben a szobában is benne van minden, ami nincs benne. Bizony, mondom, furcsa dolgok történnek abban/ebben a szobában. Furcsa dolgok történnek velem mostanában. A bútorokban láthatatlan erdő, nem hallható lombsuhogás, szélzúgás. Páfrány is nő itt, s rég kihalt őslények mászkálnak e helyiségben zsúfolt könyveim és álmaim között. Olykor titokzatos erő löki elő a fényképeket az albumok, fiókok fedezékeiből. Körhintán, diákszállóban, tengerparton. A történelemben. Szakadt gúnyában, deákok köpenyében, * Ld. Wittgenstein.
