Irodalmi Szemle, 1984

1984/10 - Stanislav Šmatlák: A szlovák proletárköltészet és a poétizmus; Teremtő emberi lényeg

— ahogy az már a Tereza villából nyilvánvalóvá vált — a forradalom és a költészet mozgása közötti időbeli összefüggés feltárásában, de egyúttal abban is rejlik, hogy kell ezt később a történelem dialektikus egységének igazolásával továbbfejleszteni. Annak az egységnek az igazolásával, mely törvényszerű kifejezője a puszta valóság belsőleg ellentmondásos egységének, mert az szintúgy, mint maga a történelem, a mozgás és a változások ugyanazon univerzális törvényének van alávetve. Bizonyára nem véletlen, hogy az Onnan és más versek c. kötetnek éppen az a verse, melyben Novomeský ismét a „világűr végtelen törvényéről” beszél — e törvénynek ugyanúgy engedelmeskedik a láthatatlan atom, mint a látható kövek, de ugyanúgy kötelező az ember számára is, bárhogy tiltakozik is ez ellen — a Dalok az egységről címet viseli.

És aligha tévedek, ha a realitás ellentmondásos lényegének és mozgása törvényszerűségének éppen ebben a gondolati, sőt egyenesen gondolkodói metszéspontjában, az ember és a világűr dialektikus egységében, az emberiség és történelmének egységében fogjuk keresni csodálatos és mégis valóságos forrását ennek a csodálatraméltóan kiegyensúlyozott, életbölcselettel átitatott nyugalomnak, sőt annak a szinte meghökkentően meggyőző — mert nem stilizált, hanem realisztikusan pontos — történelmi optimizmusnak, mely Laco Novomeský újabb költészetéből felénk sugárzik. Ezt nemcsak azokban a versekben érezzük nyilvánvalóan, melyekben a költő mai élete találkozik gyermekkora és ifjúsága tegnapjával, hanem ezt érezzük az Onnan és más versek c. kötet versei mögött is, melyek érintik Novomeský élettapasztalatának talán legnehezebb időszakát is. Ha az opitimizmus szót használtam, ebben az összefüggésben szinonimája, a szépség szó után is nyúlhattam volna, mert itt sem annyira a kézzelfogható témáról vagy a költői motívumról van szó, hanem elsősorban a szellemi értékről, mely „kínok közt megszenvedett kétségekben született és az igazságért vívott küzdelemben érlelődött”. Olyan értékről van szó, melynek tartalmi kisugárzása a mélységes, igaz emberség fluidumával vesz körül mindent, amihez a költő értelme és intellektusa hozzáér. Az igazság és a szépség örök dialektikája, tehát az élet és a költészet dialektikája éppen itt találja meg művészetileg egyedülálló és az egyéniséget tekintve magas fokon szavatolt megvalósulását.

A poétikából című versben, mely az Onnan és más versek c. kötetben rögtön a bevezető „győzelmes” sóhajtás után következik, olvashatjuk azt a két versszakot, melyet érdemes megjegyezni:

Csak írd, költő: döbbeneted a lázas lombok jajszava.

Szívedben verjen gyökeret a szőke nyírfák panasza.

S a szomorúfűz emberi sóhajra hajló bánata: a bánat is csak földbeli, termékeny lényünk legjava.

(Dudás Kálmán fordítása)

Igen, minden, úgyszólván minden, ami végbement Laco Novomeský életében, úgy marad meg benne, hogy újból kezet nyújtson az életnek. Mert minden, valóban minden, amit ez a költő és állampolgár életében és életével megalkotott, a föld termékeny emberi lényegéből nőtt ki, a földéből, mely az ember egyedüli valóságos otthona.

Bettes István fordítása