Irodalmi Szemle, 1984
1984/9 - LÁTÓHATÁR - Szergej Voronyin: A metrón (elbeszélés)
lett úrrá; úgy érezték, egyedül vannak ezen a vad és gyönyörű világon. Az asszony akkor arra gondolt, hogy eddig még nem élt, hogy csak most kezdődik az élet. — Nika! Első ízben vette észre a íérfi széles, világos szemöldökét, napbarnított nyakát, szerelmesen cirógató tekintetét. S eszébe jutott a férje, a katona. S vele együtt a többi katona, a férjek, az apák, a fiák milliói... S mintha elsötétült volna a világ. Lehajtotta a fejét, és lassan, majd egyre gyorsabban elindult visszafelé. A férfi utolérte. Egy darabig hallgatott, de aztán megkérdezte: — Mi történt, Nika? Megsértettem valamivel? — Nem. — Akkor mi van? Nem lehetett elviselni a tekintetét, annyi fájdalom és értetlenség tükröződött benne. Elfordult hát, s tompán válaszolt: — A férjem katona. — De hát maga nem szereti... — Nem. De katona ... Tegnap levelet kaptam tőle. Nem hazudott; a férje tényleg írt neki. De még a frontról, abból a halálos messzeségből is fenyegette: „Nézd, Veronika, viselkedj úgy, ahogy illik. Mert életben maradok, visszatérek, s ha valami, hát magadra vess!” Ettől kezdve mintha feketébe öltözött volna az asszony. S mikor a férfi megérkezett — erősen, vidáman és zajosan, mint mindig —, egyre tartózkodóbban viselkedett, s egy- Te gyakrabban emelte karjára a fiát. Egyszer aztán azt mondta neki, hogy ne jöjjön többet. S a férfi nem jött többet. S ő csak akkor döbbent rá, mennyire megszokta ezt az embert, a hangját, határozott és könnyed lépteit, ahogy följött a lépcsőn és vidáman mosolygó szemmel a tornácra lépett; s megértette, hogy a boldogságáról mondott le. Fogyni kezdett s mind gyakrabban sírt. — Ez semmi, majd elmúlik — vigasztalta Arcsik Guljanyesz, a háziasszonya, öt gyermek édesanyja. — Minek másik férfi, ha van az embernek férje. Tisztességesnek kell lenni, azt szeretik a férjek. — Én nem akartam beleszólni — mondta a nővére —, lélekben azonban ellene voltam. Hiszen a gyerekre is gondolni kell. Megfosztani az apjától... A tervezők feleségei nyájasabbak lettek hozzá. Úgy látszik, mindannyian figyelték, mindannyian törődtek vele... No és, most már senki sem gondolhat ros:zra, az ő lelkiismerete tiszta. Csak éppen nagyon szomorú . . . — Maga túl sokat dolgozik. Nemsokára vége a háborúnak, megjön a férje. Formában kell lennie — mondta neki a főmérnök, egy száraz, görbe orrú öregember, s váratlanul fiatalosan rákacsintott. — Esténként nem kell dolgoznia. Mindenki figyelmes, gondos, kedves lett. — Majd úgy dolgozom, mint a többiek — válaszolta a főmérnöknek, s fájdalmasan ■elmosolyodott: „Mint a többiek . . .” Nem lépett félre, megkötötték a szokások. Hiszen a férje katona, ő egy frontharcos felesége ... A gyereknek szüksége van apára. Igen . . . így helyes . . . A mérnökkel csak az elutazásuk napján találkozott újra. A munkát befejezték, s ő az első csoporttal távozott. Az élénk, zajos kutatók vidáman tolongtak a peronon. Fogta a fia kezét, s a messzeségbe, a hófedte hegycsúcsokra nézett. Tiszták, méltóságteljesen nyugodtak, elérhetetlenek voltak. S olyan nagyon távoliak, hogy sírni támadt kedve. — Hová utazik, Nika? Az asszony felnézett és megdöbbent. A mérnök nagyon megváltozott; kiálltak a csontjai, lógott rajta a zakó. — Csak nem volt beteg? — kérdezte sajnálkozva az asszony. A férfi halványan elmosolyodot és legyintett. — Nem. Nem voltam beteg .. . Szóval, elutazik? — El. .. — És hová? — Leningrádba. Az anyámhoz . . . — Igen, igen, hiszen maga leningrádi. .. Milyen régen nem láttam már, Nika . . .
