Irodalmi Szemle, 1984
1984/9 - Kulcsár Ferenc: A felkiáltójeles ember (vers)
Kisír a csönd, s mint vér folyik juházó éjszakába, s a végtelenbe torkollik, a szörnyű némaságba. Cinóber ormok, rovarokj gennyek, penészek ... Elek! Kizúgnak égő napjaim, és kihűlnek az évek. Ó, gyönyörű az életünk s a halálunk nékünk, szerszámainkkal a fénybe belépünk, lángot fúvó haddal kelünk ölre, a hetedik bugyorból fény felé törve . . . Gyula bácsi, a föld alatt fajunk férgei rajzanak, Gyula bácsi, kiáltozom, én a férgeket átkozom, Szabó Gyula, emlékszel-e a hetedik, az anyaöl-szűk, rettentő bugyorra, a sötét erdőn átszüremlő, vérző láng-vigyorra, emlékszel-é, Gyula bácsi, sötét angyalnak arca csalogatott: jöjj elő a harcra, kénkő szeme: villám villant, lehelete gázként illant. . . S eléd a földön hat bugyor, hat kör állt, járd be és éld meg, mint sötét balladát, nyisd meg, mint a rózsapiros, húsevő virágot: folyton születő, véres csecsemőt — lássad a világot. Véső éle, vígságunk vésd kemény fémbe, ecset lángja, fájdalmunk égesd világnak vásznára; s te, anyaföld, tűrjed kérdő zsilettpenge-szavunk: értsd meg, nem akarunk szépséged ragyogásában dadogni! Áldott szépségedben akarunk ragyogni! Csokorba kötve, világnagy csokorba mindent, ami ép, mindent, ami csorba, reám hagytál, Gyula bácsi, vacogó, vad szívembe örökségül tettem: ha lesz, hát örökséged veszte legyen vesztem. Itt hagytad a műved villámok között, összeütközött, részeg autók gyászolói között, itt hagytad a porban, az éterben, a játékban, s mit megáldunk, az ételben,
