Irodalmi Szemle, 1984
1984/9 - Kulcsár Ferenc: A felkiáltójeles ember (vers)
vérrögöket hasítanak rám az acélszárnyak, háború, jaj, háborodott korok, álomtalanság álmában zokogok, a bokrokban riadt bogarak motoznak, erdőmélyben őzgidák iszonyattal szopnak, fekszem a föld sebén, bomba-szétmart ciprus helyén, elroncsolt gyökerek halk imáját hallom, ó, szabadság, miért kell elesnem, meghalnom? ... Ellenkezem, úszom álomtalanul, sárga levél, szürke szikla hull szememre, mellemre: eltemetne, betemetne a romlás, a csontvázak, a kőmorzsoló idő, ha nem alkotnék a jövő álmában s a jelen kőkockáit ha nem forgatnám, alkotván kisfiút, gyönyörű kislányt, ha nem hallanám a parancsot: „Éva fia, megmaradó Káin, ültess fákat, rengeteget: napnyugaton, napkeleten fényes, zúgó lombjuk legyen; az eljövendő, gázt okádó gépek magvaidon nem győzhetnek — épnek kell lenniük! Hitük benned magvazzon, álmodás-bátor teremtést fakasszon!“ Alszom, tüdőm lombjait zabálja süketen, őrülten a hit: vakmerő, szelíd állata jövőmben, vad rengetegben bolyong, értem tévelyeg, teérted jajong — értünk kiáltja: védd magad, ébredj, Káin, égő szemek érnek a láz-szülte Éden fáin! Es eljött Káin vándorlásának, Káin aggodalmának és gyötrődésének harmadik napja. Még mindig semmi jel nem mutatta, hogy erre tarthatott Ábel az ő Paradicsoma felé. Hol lehet Ábel? Melyik égtáj jelé vitt az útja? Hátha erőinek fogytán van? Nem szűlongatja veszély órájában bátyja nevét? Es hallott egy távoli, gyenge hangot, mely azt kiáltotta: Káin, Káin! itt vagyok! — visszakiáltott, és kisvártatva tompa visszhang válaszolta: vagyok! Es alkonyba hajlott már ama harmadik nap, midőn Káin ismét meghallotta a kiáltást: Káin, Káin! Es a hang felé fordulva, egyszerre csak akaratlanul, mintha láthatatlan kéz vezetné, egy magányos sziklába ütközött, és amikor azt megkerülte, összerezzent, mert meglátta Ábelt egy fügefa vastag törzsének támaszkodva, két karját védekezőn maga elé nyújtotta Ábel, és előtte, csupán néhány lépésnyire tőle, ugrásra készült egy óriási, fakósárga oroszlán. Ekkor Káin, tudván, hogy a szörnyű fenevad megelőzi, és mielőtt ő odaérhetne, ráugrik áldozatára, megmarkolta lándzsáját, hátrahajolt, és szinte célzás nélkül elhajította a gyilkos fegyvert. Es lön, hogy a nehéz dárda ugrásában
