Irodalmi Szemle, 1984
1984/9 - Kulcsár Ferenc: A felkiáltójeles ember (vers)
... igaz talán, elhagyatott fél hold-szemem rátok néz az éjben, sugarai sírtól sírig járnak a temetőkben: halottaink hantját sápadt fénnyel öntözik, sírköveik feliratát gonddal törölgetik, olvassák a régi s az új, új, új, új neveket, számlálják a drága korán elmenteket... Igaz talán, elhagyatott fél nap-szemem rátok ragyog a zakatoló évek tetején, lógtok-e még, nézem, régi mesék tején, vagy hörpintetek valódi világot, amelyből tudatunk, eszméletünk ágzott kemény, átizzadt éjeken, nézem, hogy túljutva a fontos kéjeken, töprengtek-e a fontos tényeken, fél nap-szemem sugarai nézik, melyitek mi célból, mi okból vérzik, s akinek van érdeme, érdem-e, vagy talán csak érem ... Merengek a harmatos, mohazöld reményen, és látom és tudom, a vak remény csak kísértő suttogás, sivatagba rántó délibáb, köves vidék, porzó, hosszú út, amelyen az ember sehova se jut.. . Nem, nem, zúgom, százszor inkább a jó és a rossz átokvert tudása: percenként legyen megrabolt az Éden tiltott fája, minden szabad, kínzó pillanatban, legyen meglopva szakadatlan, hogy tudjátok a jót s a rosszat, tanítsátok ti is élet-hosszat, s ha tanítani nem elég, visítsátok, zokogjátok, piros ecsettel felírjátok csupasz házfalakra, s még feljebb, az ég rettentő falára; ordítsatok rá a pusztulásra, hogy a bűnös Éva-Havva éhhalállal küzdve ne szaggassa soha már a szabad madár szívét, s gyűlölnie ne kelljen a népét...
